És elmentél a pszichológushoz. És megkérdezted, akarom-e még mindig hallani, mi történt ott. És én azt írtam, hogy igen, mindent tudni szeretnék. Közben persze tudtam, hogy nem lesz jó vége ennek. És megírtad, hogy elmesélted a pszichológusnak a történetünket, és megosztottad vele kétségeidet a virtuális szerelemmel kapcsolatban, többek között elmondtad neki, hogy ha néhány hónappal ezelőtt valaki azt mondta volna neked, hogy bele fogsz szeretni egy nőbe, akit még sohasem láttál, hát röhögőgörcsöt kaptál volna. Mire a pszichológus azt mondta neked, hogy csak ne nevess, nagyon is komoly dolgok ezek, ő is a neten ismerte meg jelenlegi feleségét! Ez bizony üthetett, a legfájóbb ponton. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha a pszichológus afféle régimódi ember lett volna, aki nem hisz az online szerelemben, s szépen elmagyarázta volna neked, hogy ideje abbahagyni ezt a hülyeséget, inkább azon kellene gondolkodnod, hogyan oldd meg az életedet. Jó lett volna az is, ha feminista lett volna (talán ez még nincs kizárva), s rákérdezett volna, ugyan miért gondolod azt, hogy boldogtalanságodra gyógyír csak egy új nő lehet. Így viszont ezek a fontos kérdések szóba sem kerültek, csak az a kérdés hangzott el, hogy mit fogsz most csinálni. Persze nem tudtad a választ. Félsz attól, hogy élettársad nagyon dühös lesz, ha megmondod neki, hogy el akarod hagyni egy másik nőért, félsz attól, hogy elveszíted a lányaidat, félsz attól is, hogy ha találkozunk, kiderül, hogy mégsem kellesz nekem, és hogy az egész életed elromlik.
Félek attól, hogy miattam szakítasz a partnereddel, és majd azt várod tőlem, hogy tegyelek boldoggá, pótoljam mindazt, amit a döntéseddel veszítesz. Ezzel valahogy engem tennél felelőssé a válásért. Azt szeretném, ha tőlem függetlenül vizsgálnád meg életedet, ha meghatároznád, mi hiányzik a kapcsolatotokból, illetve saját életedből. Végül is mindenki maga felelős az életéért, a boldogságáért, senki nem várhatja el a másiktól, hogy boldoggá tegye őt. S ha mindezek után úgy ítéled meg, hogy a kapcsolatod akadályoz abban, hogy kiteljesedj, s hogy akár egyedül is boldogabb leszel, mint ahogy most élsz, akkor lépj ki belőle. Remélem, Norvégiában már jól működő törvények garantálják a szülők jogait a gyerekeikkel kapcsolatban, így talán nem ér nagy veszteség.
Egy szülő kutya kötelessége, hogy boldog legyen, ezzel teszi a legnagyobb szolgálatot gyerekeinek. A gyerekek tehát csak nyertesei lehetnek egy olyan változásnak, ami teljesebb életet eredményez. A mi kultúránkban a válás katasztrófát jelent, pedig szerintem az a természetes, hogy egy kapcsolat nem tarthat örökké, hogy egy idő után már nem szolgálja egyik fél gazdagodását sem, hogy az emberek nem egy irányba fejlődnek, haladnak, van aki egyáltalán nem halad, hanem leragad, s csak akadályozza a másikat élete kiteljesítésében. Ilyenkor sokkal jobb szépen elbúcsúzni, mint társadalmi előítéletek miatt benne ragadni. A statisztikák szerint is egyre nő a válások száma, amit nem dramatizálni kellene, s tragédiaként tálalni, hanem konstatálni, hogy igen, ma már szabadabbak az emberek ebben a tekintetben is, és el kellene fogadni, hogy ez a természetes. (Tudomásul kellene venni, hogy ha a házasságok több mint fele válással végződik, akkor az a norma.)
Fura, hogy egyszerre látlak feminista szemmel, a gyengeségeiddel együtt, és szerető nőként, aki tud élni azzal, hogy nem vagy tökéletes. Bár már sok mindenben jobb vagy, mint a közelemben élő férfiak, mert Norvégiában már egy férfi sem engedheti meg magának, hogy ne vegyen részt a háztartási munkákban és a gyerekek nevelésében, mégis van még rengeteg tanulni valód a felelősségvállalással kapcsolatban. De jó úton jársz, ebben is képes vagy a változtatásra. A pszichológus miatt ugyan újra kezdtük a levelezést, te leírtad, hogy mi történt, én válaszoltam, majd kértem, hogy ne írj addig, amíg nem döntesz valamiképpen arról, hogy maradsz-e az élettársaddal vagy nem, s te erre megígérted, hogy így lesz, illetve hogy csak képzeletbeli leveleket fogsz írni, de ez olyan elviselhetetlen volt, hogy nem bírtam megállni, hogy ne válaszoljak, s te erre nagyon felelősségteljesen írtál egy rövidet, amiben arra kértél, hogy ne írjak neked, mert megértetted, hogy nem jó nekem, ha ez folytatódik közöttünk, hogy csak ki fogok borulni megint, s hogy jelentkezni fogsz, ahogy sikerül döntened.
Most megint nagyon fáj. Nem enyhíti más, mint az írás. De most már tényleg nem neked írok, nem fordítom le, hogy értsd, végül is én is fejlődőképes vagyok, s ahogy B. figyelmeztetett, ha angolul írnék, az afféle kettős játék lenne, olyan húzd meg, ereszd meg, olyan fejezzük be a levelezést, mert nem jó nekem, de azért én hagy írjak mégis, s te olvass, mert nem tudok tőled elszakadni, s legfőképpen nem akarom, hogy elfelejts, jelen akarok lenni az életedben. Ez nem lenne tisztességes. Azt szerettem a legjobban a kapcsolatunkban, hogy annyira kedvesek voltunk egymáshoz, hogy annyira szerethető voltam a magam számára is. Ezt akarom megtartani, ezt az érzést.
.......................................................................................................................................
I will write this blog only in Hungarian from now on. If I continued to write in English, it would be a double game as B. warned me: I asked you to end our relationship until you were able to decide what to do, then if I wrote here in English too, it would mean that I don't let you be free, that I still want to be present in your life, that I don't want to let you forget me. It wouldn't be fair. I loved in our relationship the most, that we were so nice to each other, that I could love myself as well. I want to save this feeling.