élet a házasság után

A válás után néhány hónappal találkozgatni kezdtem egy régi ismerősömmel, nevezzük Zsoltnak. Közös programokat szerveztünk, hol ő találta ki, mit csináljunk, hol én. Ezek kulturális programok voltak mint például filmnézés, színház, kiállítás, koncert. Nem mondtunk ki semmit, bár én magamban őt a szabadidő-partneremnek neveztem, s másoknak is így emlegettem. Igaziból benne volt a pakliban kapcsolatunk továbbfejlődésének lehetősége, számomra is. Ő biztosan többet akart. De valahogy mindig félresikerültek a dolgok. Minden egyes találkozásunk végére összeszólalkoztunk, vagy legalábbis elment a kedvem az élettől is, s így az utolsó együtt töltött félórában általában már nem is beszéltünk egymással, mindketten saját gondolatainkba mélyedtünk. Az történt ugyanis minden alkalommal, hogy én próbáltam megosztani vele az érzéseimet, gondolataimat a látott/hallott programmal kapcsolatban, ő viszont megpróbált meggyőzni arról, hogy nem jól látom/érzem/gondolom, amit látok/érzek/gondolok. Így minden alkalommal egyszercsak azt vettem észre, hogy már megint védekeznem, vitatkoznom kell, miközben én csak meg akartam valamit osztani vele. Az alapvető problémát persze - szokásos módon - a feminizmusom okozta számára, s ahogy ez meghatározza az észlelésemet. Elég érzékeny vagyok a nők elnyomásának minden formájára. De nemcsak ez volt a viták forrása. Néhány éve vegetárius vagyok, és próbálok nagyon egészségesen táplálkozni: nem eszem cukrot, igyekszem az ételeket a maguk teljességében enni (pl. teljes kiőrlésű lisztből készítem a kenyeremet, barnarizst eszem stb.). Valahogy ebből is vita lett. Ez egyébként elég általános, sok emberrel járok úgy, hogy ahogy kiderül rólam a vegaság, rögtön meg akarnak győzni arról, hogy az egészségtelen, vagy legalábbis hülyeség, s védekezésre kényszerülök. Én soha senkit nem akarok vegává tenni, de ők húsevővé akarnak változtatni. Ez a legjobb védekezés a támadás nevű taktika. Valószínűleg megtámadva érzik magukat a társadalmi felelősségvállalásomtól, úgy érzik igazolniuk kell magukat, a saját választásukat, ezért próbálják kikezdeni az enyémet. Visszatérve Zsolthoz: egyszercsak, minden átmenet nélkül már nem jelentkezett. Néhány hét múlva nagyobb társaságban találkoztunk, úgy üdvözöltük egymást, mint távoli ismerősök, ott volt a testvére is, aki kifejezetten ellenségesen viselkedett velem, szurkáló megjegyzéseket tett rám. Valószínűleg csalódást okoztam azzal, hogy nem kezdtem el járni Zsolttal. Csak az a furcsa, hogy erről nem is esett szó. Úgy értem, semmi nem volt kimondva soha, és a végén is szó nélkül tünt el. A testvére viselkedéséből arra következtetek, hogy megsértődött. Nem tudom, mégis mit várt volna tőlem, miközben láthatóan minden találkozásunk végére kiborított. És miért nem beszélt velem, ha gondja volt? Az egészből már megint az jön le nekem, hogy bárhogy is sikerül egy randi (főleg ha több), s hiába nincs kimondva, hogy ki mit akar, nekem egyrészt ki kell találnom, másrészt teljesítenem kell az elvárásokat, különben szívtelen, a férfit kihasználó egoista vagyok. Mert ha egyszer elkezdek valamit, be is kell fejeznem (nem csak az ágyban nem mondhatom azt, hogy bocs, mégsem szeretném, hanem már az odavezető úton sem visszakozhatok, végig kell mennem rajta akkor is, ha nekem az nem jó). S ha nem így történik, kurva vagyok. Mert nem csak az a kurva, aki pénzért lefekszik valakivel, hanem az is, aki nem pénzért és nem fekszik le. A kurva az egy olyan szó, ami mindig mondható egy nőre, amolyan jolly joker. Erről beugrott egy nagyon régi történet: az egyetemen egy buli alkalmával félig-meddig összejöttem egy fiúval, csókolóztunk és simogattuk egymást. De másnap én már nem akartam folytatni, pedig ő arra számított, hogy járni fogunk. Kurvának nevezett, s hadjáratot indított ellenem, rossz híremet keltette. Mert csak a buli hevében szexeltem vele, nem akartam feleségül menni hozzá! Vajon fordított esetben mit gondolt volna? Úgy értem, ha ő akart volna csak szexelni.