Életemben először kenutúrán voltam. Rögtön öt naposra neveztünk be B-vel, a szokásos dupla vagy semmi (ha már lúd, legyen kövér) alapon. Nem vicceltünk. Erdélyből Békéscsabára, politikai tartalommal megfűszerezve: egy fesztivált szerveztek a kenusok köré, amelynek célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy szükségtelen a határok ellenőrzése a két ország között. Kicsit féltem ettől: attól, hogy majd végig irredenta szövegeket kell hallgatnom, mert a résztvevők többsége esetleg pont a politika miatt jelentkezik. Szerencsére ez a félelmem nem igazolódott be.
A kenuzással nem volt gond. Sima ügy volt az evezés, a hektikusan összeállított napi távok teljesítése (egyik nap 16, másik nap 52 km!), az erős napsugárzás elleni védekezés, az éjjeli sátorverés (főleg B másodperces sátrával: eldobtuk, és azon nyomban felállt, csak néhány cövekkel kellett megerősítenünk), a sátorban alvás, a mocskos zuhanyzók, a kevés étel, a piszkos partszakaszok látványa, a gyönyörűséges madárcsicsergések hallgatása, a csend, a nyugalom, a sürgetés. Mindez jobban ment, mint ifjú koromban. Azt már kicsit nehezebb volt elviselni, hogy bár mi képeztük a rendezvény alapját, nélkülünk nem jöhetett volna létre a dolog, mégis a mi igényeink számítottak legkevésbé a szervezőknek: amikor esténként fáradtan megérkeztünk, nem hagyták, hogy lezuhanyozzunk, együnk, igyunk, felverjük a sátrakat, hanem azonnal hajtottak bennünket különböző rendezvényekre, polgármesteri üdvözlő beszédek meghallgatására. S bár milliós támogatást kaptak a szervezők, és a napi egyszeri meleg ételért a résztvevőktől is szedtek be pénzt, mégis többször éhen maradtunk, a felszolgált étel nagyon kevés volt.
De mindez eltörpült amellett a szörnyű érzés mellett, amit nőként, B. szavaival köznőként kellett megélnünk. Köznő az a nő, aki - mivel egyedülálló - nem élvezi egy férfi védelmét, akit a férfiak szabad prédának tartanak, akivel bármit megtehetnek kívánságuk szerint. Interneten találtuk a túrát, úgy jelentkeztünk. Rajtunk kívül csak két nő vett részt rajta, az egyik a partnerével, a másik egy hetven éves, korábban úszóbajnok nő volt. A férfiak többsége "normális" volt, vagyis egyszerűen nem vettek rólunk tudomást. Nem beszélgettek velünk, nem kérdeztek rólunk, az életünkről, nem voltak ránk kíváncsiak. Ketten viszont elképesztően durván ránk másztak. Fogdostak, szexualizált légkört teremtettek, trágár dalokkal udvaroltak. Hihetetlen volt! És senki sem szólt rájuk, senki sem mondta, hogy hé, figyelj, ne legyél már ilyen bunkó! Két napom ment rá, hogy kijelöljem a határaimat, hogy megértessem velük, hogy nem tehetnek meg bármit velem, hogy nem beszélhetnek velem tiszteletlenül, és hogy nincs joguk arra, hogy hozzám érjenek. A hátralevő három napban már csak a "normál" szexista vicceket kellett hallgatnom (és nem csak attól a kettőtől, ebben szinte minden férfi jól teljesített), valamint a szokásos megjegyzéseket a mellettünk elhaladó nők testéről, és arról, hogy a használt nők mire valók.
Bár a túra nevében és lényegében határtalan volt, vagyis határokon átívelő, én igazából már megint azt tapasztaltam meg (és megint elcsodálkoztam rajta, mert ez újra és újra mellbevág, annyira megszokhatatlan), hogy a nőgyűlölet mennyire határtalan. Nőként nem lehetsz egyenrangú, érdeklődésre számot tartó ember, bajtárs: lehetsz viszont megdugható tárgy, vagy ha ilyen szempontból nem vagy érdekes, akkor egyszerűen keresztül néznek rajtad.
