élet a házasság után

"Ha a nőt semmi másra nem tanították meg, mint hogy odaadó legyen, és íme, senki se kér többé az odaadásából, haszontalanná vált, létjogosultságát vesztette, s a hátralevő hosszú, üres éveken merengve ezt mormolja magában: senkinek sincs szüksége rám!" (A második nem)

Monique több mint húsz évig élt a férjével boldog házasságban. Két, most már felnőtt, külön élő lányukat nevelte főállású anyaként ez idő alatt. Fizetett munkája nem volt, minden idejét, energiáját a családjának szentelte. Férjének igyekezett jó és megértő társa lenni. Élete figyelmeztetés nélkül, egyik pillanatról a másikra omlik össze, amikor férje, Maurice egyik éjjel bevallja, hogy néhány hete viszonya van egy fiatalabb nővel. A férfi időt kér, hogy dönteni tudjon, kettejük közül kivel akarja folytatni életét. Monique kezdetben reménykedik, bízik abban, hogy a kettejüket összekötő erős kötelék, az egymással eltöltött évek, a közös emlékek végül visszavezetik férjét hozzá. Barátnői is azt mondják, az idő neki dolgozik, az új nő által kiváltott fellángolás, izgalom rövidesen elmúlik, s a férj vissza fog hozzá térni. Legyen türelmes és megértő férjével, hogy annak legyen kedve visszamenni hozzá. Monique ennek megfelelően nagyon igyekszik türelmesnek, kedvesnek lenni. Szíve össze van törve, úgy érzi, kicsúszott lába alól a talaj, de félelmét, fájdalmát próbálja magában tartani, nehogy kellemetlen perceket szerezzen férjének, s így az a másik nőt válassza. Telnek a napok, egyre nehezebb elviselnie, hogy férje sok időt tölt a szeretőjével, és továbbra sem mond mindig igazat. Kiderül, hogy időnként olyankor is az új nővel van, amikor Monique-nak azt mondja, hogy dolgozik. Szó szót követ a lelepleződéskor, s arra is fény derül, hogy az "új" szerelem már tizennyolc hónapja tart. S hogy az utóbbi tíz évben a férfinak folyamatosan szeretői voltak. Monique számára hirtelen megkérdőjeleződik egész közös múltjuk, eszébe jutnak apróságok, amelyeket nem értett akkor, amikor történtek, de most, az új információ birtokában hirtelen a helyükre kerülnek. A férfi, hogy magát védje, hirtelen vádaskodni kezd, olyan kritikákat fogalmaz meg Monique-kal szemben, amelyekről korábban nem beszélt: rossz anyának nevezi, aki rátelepedett a lányaira, őt hibáztatja azért, hogy annak idején a kórházi munka helyett a kutatást választotta. Minden szerepében megkérdőjelezi a nőt. S mivel Monique legfontosabb kapcsolata a férje, igazán közeli barátai nincsenek, élete során teljesen elszigetelődött, nincs más, akinek a véleménye számíthatna akkor, amikor saját magáról gondolkodik. Férje vádjai hallatán hirtelen összeomlik a saját magáról alkotott képe. "Egy ember elvesztette az árnyékát. Már nem tudom, mi történt vele, de rettenetes volt. Én a saját képmásomat vesztettem el. Nem sokat nézegettem; de ott volt a háttérben, úgy, ahogy Maurice megfestette számomra. Egyenes, őszinte, igazi asszony, kicsinyesség és megalkuvás nélkül, de megértő, türelmes, mélyen érző, aki figyel az emberekre és a dolgokra, szenvedélyesen átadja magát azoknak, akiket szeret, és megvalósítja számukra a boldogságot. Szép élet, derűs és harmonikus. Sötét van, nem látom többé magam. És mit látnak a többiek? Talán valami undorítót."

Az a legszörnyűbb, hogy ebben a helyzetben, vagyis akkor, amikor rá kell döbbennie, hogy férje mennyit hazudott neki az elmúlt években, hogy semmi sem volt igaz, amit ő annak hitt, a szavak és az érzések sem, nem adhatja át magát fájdalmának és dühének, folyton vigyáznia kell, hogy ne rendezzen jelenetet, ne viselkedjen hisztérikusan. (Egy nő számára nem megengedett, hogy mérges legyen, akkor sem, ha minden oka megvan rá!) Férje elárulhatja, lehet igazságtalan és gyáva, őt okolva minden rosszért, megteheti, hogy nem vállal semmiféle felelősséget saját életéért, döntéseirt, feleségét hibáztathatja még azért is, hogy milyen munkát választott, de ő mégcsak nem is sírhat mindezért, mert akkor kicsinyességgel, érzelmi zsarolással vádolják. Mindenki: férje és "barátai" is, az egész világa. Férjével kapcsolatban mindenki megértő, és mindenki, Monique is saját magában keresi kapcsolatuk kudarcának okait. Beindul fejében a szokásos mantra: mit kellett volna másképp csinálnia, hogy meg tudja menteni házasságukat. Érdekes módon a férj nem gondolja azt, hogy az ő feladata lett volna ez, számára megengedett volt az a megoldás, hogy ha valami elromlott, akkor új kapcsolatban keresi a saját boldogságát. A nőknek felnövekedésük során három dolgot biztosan megtanítanak: feltétlenül szükségük van egy férfira, és ha a kapcsolatukban problémák vannak, az az ő hibájuk, tehát nekik kell megoldaniuk. Mindez nagyon megnehezíti, hogy Monique helyére tegye a dolgokat, hogy oda tegye a felelősséget, ahová való. Csak annyit tud megfogalmazni: ha férje már tíz évvel ezelőtt szólt volna neki, hogy már nem boldog vele, hogy szeretői vannak, akkor még több esélye lett volna neki magának is kiépíteni férjétől független életét, felépíteni saját magát. Elkezdhetett volna dolgozni, kiléphetett volna a világba, kapcsolatokat alakíthatott volna ki, amelyek segítségével most nem szorulna annyira és minden tekintetben a férfira. Persze érezte ő is, hogy kapcsolatuk változik, alakul, hogy nem olyan, mint régen, de azzal magyarázta (ebben is annyira jók vagyunk, mi nők, mármint hogy hazudjunk magunknak, elleplezzük magunk elől is az igazságot, mert fő feladatunk, a házasságunk megtartása, akár hazugságok árán is, erre vagyunk kondicionálva), hogy ez természetes folyamat, nem a válság jele.

Mindez nagyon ismerős számomra is. Tudtommal engem nem csalt meg a férjem, de ettől eltekintve minden más megtörtént velem is. Egyszercsak rádöbbentem, hogy én nem azt jelentem számára, amit ő jelent számomra, hogy az ő véleménye rólam nekem esszenciális, az életem függ tőle, s hogy ez túlzottan kiszolgáltat neki. Szerencsére rögtön ezután (44 éves koromban!) kapcsoltam, s elkezdtem felépíteni tőle független saját magamat, kapcsolatokat, ügyeket, amikért kedvvel dolgozhattam. Neki ezek mindig rendelkezésre álltak, ő sohasem volt nekem kiszolgáltatva. Neki viszont hatalma volt fölöttem, nélküle semmi sem voltam. S ez tetszett neki. Az is, hogy kiszolgáltatottságomban mindent megtettem azért, hogy neki jó legyen velem. Kényelmesen élhetett. "Szeretete" csak addig tartott, míg ki nem fejeztem, hogy számomra nem kényelmes ez az élet, sőt nem is megfelelő, s mostantól (attól a pillanattól kezdve, amikor már nem voltam kiszolgáltatva neki, mert már megvolt a saját életem) szeretném, ha bizonyos dolgokon változtatna, hogy nekem is jó legyen. Ekkor lett vége közös életünknek. Fáj, hogy ennyire könnyen lemondott rólam (ami persze visszamenőleg tesz semmissé dolgokat, szavakat, érzéseket, mert hogyan is hihetném, hogy valaha is szeretett, ha inkább sértődötten elköltözött, mintsem hogy boldoggá tegyen), de örülök, hogy megtörtént, mert sokkal teljesebb az életem, mióta egyedül élek. Meg azért is, mert a válás tiszta helyzetet teremtett: addig is egyedül voltam, de azt az egyedüllétet házasságnak kellett neveznem.

...................................................................................................................................