A minap megint Pesten jártam, igyekeztem volna a kóruspróbára. Épp a Dózsa György úton álltam, előttem kocsisor, amikor a mögöttem araszoló nagyméretű személyautó sofőrje megelégelte a sorban állást, s úgy döntött, hogy a buszsávban tör előre. A baj csak az volt, hogy rosszul mérte fel a köztünk levő távolságot, így előzés közben elkapta a hátsó lökhárítóm jobb sarkát. Óriási volt a csattanás. Megkövülve figyeltem, ahogy pillanatnyi tétovázás nélkül elhajtott, mintha mi sem történt volna. Ültem az autóban, s azon tanakodtam, mit csináljak. Már épp elhatároztam, hogy tovább megyek én is, hiszen nincs mit tenni, az elkövető lelécelt, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Járókelők integettek a járdáról. Udvariasan kiszálltam, és kérdésükre tájékoztattam őket arról, hogy igen, észleltem, hogy belém jöttek, de mivel a kárt okozó elhajtott, ezért nem szálltam ki a kocsiból. Két másik fiatal férfi lépett ekkor hozzám, s elmondták, hogy ők felírták a cserbenhagyó rendszámát. Röviden elmesélték, hogy ők is jártak már így, mármint, hogy valaki kárt okozott nekik, és nem állt meg, s hogy nekik nem volt akkora szerencséjük, mint nekem, senkinek sem volt akkora lélekjelenléte a közelben, hogy feljegyezte volna a rendszámot. Kérdésemre megnyugtattak, hogy hajlandók tanúskodni is mellettem. Teljesen elájultam a kedvességüktől, a segítőkészségüktől, attól, hogy még kényelmetlenséget is vállalnak az igazság kiderítése érdekében. Javasolták, hogy szóljak a közelben állomásozó rendőröknek, akik egy rendezvény felügyeletére voltak láthatóan kirendelve. Szóltam, ők pedig beszóltak a közlekedésieknek. Megkérdeztem őket, ne álljak-e félre a szélső sávba, kicsit el az útból, de ők arra utasítottak, hogy maradjak az autómmal ott, ahol vagyok, a középső sávban. Így is tettem. Összeszereltem az elakadásjelző háromszöget, és kiraktam az autóm mögé. Nem telt bele két perc, amikor mögöttem újabb két autó koccant össze. Az elsőt egy nő vezette, ő megállt, amikor meglátta az előtte álló autómat, de a mögötte levő nem. Mondanom sem kell, hogy a vétkes autó sofőrje kezdett kiabálni a nővel. Szó szót követett, végül ők megállapodtak egymással, nem várták meg a közlekedésiek kiérkezését. Ezek után a rendezvényt felügyelő rendőrök mérhetetlen szakértelemtől vezérelve már meggondolták magukat: szóltak, hogy álljak félre a buszsávba. Így tettem.
Körülbelül 10 perc múlva érkezett meg az első rendőrautó, ő biztosította a helyszínt azzal, hogy mögém állt. Néhány perc múlva egy újabb jött, ő elém helyezkedett. Mindkettőben 2-2 rendőr ült. De ők mást nem csináltak, nem kezdték el az ügyet intézni, csak vártak velem együtt. Több mint félóra múlva érkeztek meg az intézkedésre is képes rendőrök egy újabb autóval. Én akkor már nagyon türelmetlen és fáradt voltam, legszívesebben hagytam volna az egészet, a károm nem volt jelentős, csak a hátsó lökhárítóm sérült, kezdtem úgy érezni, hogy nem tudok annyit nyerni az üggyel, amennyi kényelmetlenséget okoz. S milyen igazam volt! A tanúk adatait még az elsőként érkező rendőrök felvették, s miután elmesélték nekik, hogy történt az eset, és mi az elkövető rendszáma, elmehettek. Az újonnan érkező rendőröket a régiek tájékoztatták arról, hogy egy autós belém hajtott, miközben én egyhelyben álltam. Ezek után a következő kérdéseket tették fel nekem egy spontán szondáztatás után: milyen sofőrnek tartom magam? mióta vezetem ezt az autót? milyen állapotban vagyok, nem vagyok-e túl fáradt? mennyit vezettem az eset előtt, milyen messziről jövök? ismerem-e az útvonalat, tudom-e, hol vagyok? tudom-e, ki jött nekem, mert ha ismerném az elkövetőt, fennállna a lehetősége annak, hogy csak bosszúból akarom bajba keverni (mi? hiszen négy tanúm van arra, ami történt!)? ismerem-e a tanúkat? (Megismétlem: álltam az autóval, miközben valaki belém jött!)
A kérdések után meg kellett mutatnom, hol történt az ütközés, s erről fotót is készítettek. A fotós a végén közölte, hogy készen vagyunk. Én ezt úgy értettem, hogy tényleg készen vagyunk, beültem az autóba, és elhajtottam. Pár száz métert haladhattam, amikor szirénázó rendőrautóra lettem figyelmes. Arra gondoltam, de csak viccből, hogy biztos utánam jön. De nem volt vicc, tényleg beállt mellém a következő piros lámpánál. A hozzám közelebbi letekerte az ablakát, s elkezdett kiabálni: mit képzel maga? hová megy? még nincs vége! Hebegni kezdtem, hogy dehát nekem azt mondták, hogy végeztek. Kiderült, hogy csak a fotózásra gondoltak, és különben sem kaptam még meg a jegyzőkönyvet. Hát tényleg nem, de én már nem is akartam semmit kapni, csak szabadulni. Szirénázva kísértek vissza a tetthelyre. Még halkan megjegyeztem, hogy remélem, majd az elkövetővel is legalább ilyen durván fognak beszélni, mint a vétlen áldozattal. Újabb fél órát kellett még várnom, hogy megszülessen a jegyzőkönyv. Az egész mindösszesen két óráig tartott hat rendőr részvételével. Közben nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy jézusmária, tényleg vannak komoly dolgok az életben. Mint pl. ez a koccanás, a kb. 10 eFt-os kárral. Ez már döfi, ehhez tényleg kell hat rendőr két munkaórája, nálunk aztán tudják, hogy kell ezt csinálni. Bezzeg ha a pasim vert volna meg, arra egy rendőrt sem pazarolnának, de minek is, hiszen ha ismered az elkövetőt, és nő vagy, akkor valószínúleg csak bajba akarod keverni a feljelentéssel, mint tudjuk.
Végre elmehettem. Remegett kezem-lábam. Sokáig nem értettem, mert az ütközéstől tényleg nem ijedtem meg. Utána szerencsére a barátaimmal találkoztam, de alig tudtam elmondani, mi történt velem, nem tudtam összeszedni a gondolataimat, sokkos állapotban voltam. Csak másnap tudtam megfogalmazni, hogy igen, ha valóban elhagytam volna a helyszínt, valószínűleg semmi bajom nem lett volna, kicsit dühöngtem volna a cserbenhagyó miatt, de kész, ennyivel megúsztam volna. A rendőri intézkedés viszont teljesen kicsinált, traumatizált. S a legszörnyűbb az a gondolat, hogy vajon ugyanígy bántak volna-e velem, ha férfi vagyok? Megkérdezték volna-e egy férfitől, hogy milyen sofőrnek tartja magát, és meggyanúsították volna-e azzal, hogy csak bosszút akar állni egy ismerősén? Szinte biztos, hogy nem.
Még valami elgondolkodtatott: azért is volt nehéz felismernem, hogy mitől lettem ennyire rosszul, mert igazából nem voltak velem az átlagosnál durvábbak a rendőrök, csak azt kaptam, amihez szokva vagyok hivatalos személyektől. Annyira megszokott a dolog, hogy már szinte észrevehetetlen. Csak a testem jelezte, hogy valami nagyon nem volt rendben. S az is csak azért, mert most az átlagosnál hosszabb ideig voltam kitéve ilyen romboló hatásnak.
