Egy nap alatt elolvastam, megint. Folyamatosan sírtam közben, beleszakadt a szívem. A derekam is megfájdult. Biztos jele az érintettségemnek. Azt hittem, ebben a könyvben olvastam Mulanról és testvéréről, Mocsoról, de nem. Még meg kell keresnem azt a könyvet is, hogy írni tudjak róluk is.
Itt két másik nő, Liliom és Hóvirág életéről olvashatunk. Egy napon születtek, egyformán a Ló évében, ezért választották ki őket egymás számára (kapcsolatukat hivatalosan laotungnak nevezték). Szoros kapcsolatuk, barátságuk, szeretetük sokat segített nekik. Akkor is, mikor hét éves korukban anyjuk megkezdte évekig tartó kínzásukat: lábelkötésüket. A cél: hét centiméteres lótusz formájú láb készítése, amely nem alkalmas arra, amire egy láb való, járásra, viszont Kínában nagyon is alkalmas volt arra, hogy úgynevezett jó házasságot biztosítson egy nő számára. Hogy miért jó (vagy kinek), az nem derült ki számomra, hiszen a "szerencsés" nőnek a férje házába kellett költöznie, egész életét idegenként és az új család legalacsonyabb rangú tagjaként szolgálva kellett eltöltenie, örökre bezárva az emeleten található női szobába, elszigetelve a kinti világtól. Bár így legalább bizonyos társadalmi megbecsülésnek örvendhetett, feltéve, ha fiú gyereknek adott életet. Mert ha nem, akkor feleségként is megalázottá vált: férje kidobhatta, ágyasokkal alázhatta meg, anyósa vég nélkül kínozhatta. Bár mindez akkor is megeshetett és meg is esett, ha fiai voltak. De térjünk vissza a lábelkötésre: végy egy nagyon apró lánygyermeket, hajlítsd hátra a lábujjait, majd szorosan kösd le őket. Vigyázz arra, hogy a kötésként használt fásli ne gyűrődjön meg, mert úgy könnyen elfertőzödhet a láb, s akkor a kislány belehal a műveletbe (minden tizedik lánnyal ez történt!). Ne törődj azzal, hogy a gyerek sír, zokog és könyörög, hogy hagyd abba, keményítsd meg a szíved, gondold azt, hogy mindezt az ő érdekében teszed, és kényszerítsd arra, hogy lépjen rá fájó lábára. Ha nem akarja, verd meg! Kényszerítsd arra, hogy járjon, minden nap legalább egy órát. Ne törődj azzal, hogy a lányod nem tud aludni sem a fájdalomtól. Négy naponta vedd le a kötést, mosd meg a gennyedző és vérző lábakat, s kösd újra le, de ezúttal szorosabbra. Ne feledd, a cél a hét centiméter! Minden alkalommal kisebb cipővel fixáld művedet. Ha jól csinálod, néhány hét múlva reccsenéseket hallasz: először a lábujjak törnek el, egymás után, majd a lábfej is. Az elviselhetetlen fájdalom fél évig tart. Utána már könnyebb. Menni persze már sohasem tudnak, csak nagyon keveset, nagy fájdalmak árán, és furcsán billegve, amit a férfiak nagyon szexinek találnak. A lábelkötésnek van egy másik nagy haszna is: általa a nők már nagyon korán megtanulják, hogy mindent el kell tudniuk viselni, hogy nincs a szenvedésnek, fájdalomnak olyan foka, ami meg ne történhetne velük. Vagyis hogy velük bármit megtehetnek, ők viszont csak egyetlen egyet: engedelmeskedhetnek. Másképp fogalmazva: hogy hol a helyük.
A történetet a nyolcvan éves Liliom meséli el. A bevezetőben többek között ezt mondja: "Egész életemben szeretetre vágytam. Tudtam, hogy lányként, aztán asszonyként nem helyénvaló sem áhítozni, sem várni rá, én mégsem bírtam megállni, és ez az indokolatlan vágy lett életem összes gondjának forrása. Arról álmodoztam, hogy anyám észrevesz, és a család többi tagjával együtt ő is megszeret. Hogy elnyerjem szeretetüket, engedelmes voltam - a lányoknál ez igen kívánatos tulajdonságnak minősült -, de túlságosan is hajlottam szavukra. Reméltem, cserébe legalább egy morzsányi kedvességgel jutalmaznak, ezért megpróbáltam megfelelni az elvárásaiknak - igyekeztem, hogy enyém legyen a tartomány legkisebb lába -, vagyis hagytam, hogy csontjaimat eltörjék és szebb formába rendezzék."
De bárhogy igyekezett, kedvességet nem kapott. Kínában a lányokat tehernek tekintik, mindenki fiú utódért imádkozik. A lányok, ha felnőnek, a férj családjába kerülnek, vagyis más család számára nevelődnek, így a vér szerinti család számára kidobott pénzt jelentenek. S ezt születésük pillanatától éreztetik velük. Liliomnak viszonylag szerencsésen alakul az élete, férje gazdag, és nem különösebben durva vele, anyósa is csak annyira türelmetlen és szidalmazó, ami teljesen megszokott számára, anyja sem bánt vele jobban. Hóvirág viszont nem ilyen szerencsés, férje brutális bántalmazó, aki többször annyira megveri, hogy elvetél, anyósa pedig kifinomult kínzója egész életében. Gyönyörű, Liliomhoz írott sorait idézem most: "A lányom holtan született. Nem eresztett gyökereket, így semmit sem tudott az élet viszontagságairól. Megfogtam a kis lábacskáit. Ezek sohasem ismerik a lábelkötés gyötrelmeit. Megérintettem a szemeit. Ezek sohasem tudják meg, micsoda fájdalom elhagyni a szülői házat, hogy milyen érzés utoljára látni az anyját, hogy milyen elbúcsúzni egy halott gyermektől. A szívére tettem az ujjaimat. Ez sem tudja meg, mi a fájdalom, a szomorúság, a magány és a szégyen. Arra gondolok, mit csinál a túlvilágon. Vajon vele van az anyám? Egyikükről sem tudok. Mindenki engem okol. Anyósom azt mondja: Miért mentél hozzá a fiamhoz, ha nem fiút szülsz neki? A férjem azt mondja: Még fiatal vagy, sokat szülhetsz. Legközelebb majd fiút adsz nekem. Nem tudom kiadni a bánatomat. Senki sem hallgat meg. Bárcsak azt hallanám, hogy te jössz felfelé a lépcsőn! Madárként képzelem el magam. Magasan szárnyalok a felhők között, és oly távolinak tűnik alattam a világ. Nyomaszt a jádekő súlya, amelyet azért viseltem, hogy megóvja születendő gyermekemet. Egyfolytában a halott kislányomra gondolok."
Igen, mert leveleznek. Van egy női titkosírás, amit mindketten mesterien űznek, s mivel női, a férfiak számára érdektelen. Személyesen csak nagyon ritkán találkoznak, de a levelezés révén közel tudnak maradni egymáshoz. De sajnos Liliom nem tudja megérteni Hóvirág fájdalmát: a vetélés természetes akkoriban, és ha leánygyermek halt meg így, azt senki sem tartotta tragédiának. Liliom sem. Nem tud egyszerűen csak együttérezni Hóvirággal, vele lenni a fájdalomban, azt várja barátnőjétől, hogy lépjen túl rajta, próbáljon újra teherbe esni. Nem tud mást mondani Hóvirágnak, csak azt, amit ő hallott, ha baja, fájdalma volt. Így árulja el ő is.
Nők millióinak sorsát jeleníti meg ez a remekmű. Egy kérdés motoszkál bennem szüntelen: hogyan történhetett ez meg? hogyan tehették meg ezt a kínai emberek felével?
........................................................................................................................................
I read it within a day, again. In the meantime I was crying constantly, my heart was broken. My waist began to ache. A sure sign of my concern. I thought earlier that I have read about Mulan and Mocso in this book, but no, I was wrong. I have to look for that book yet in order to write about them, too.
We can read about two other women, Lily and Snow Flower here. They were born on the same days, in the year of the Horse, that was why they were selected to be a kind of offical friends (it is called laotung relationship in the book). Their close relationship, friendship, love helped them a lot. It helped them when at the age of seven their mothers started tormenting them: binding their feet. It lasted for years. The aim was to create feet of seven centimetres in the form of a lotus, feet which are not suitable for the thing feet are generally suitable, for walking, but they could guarantee a so called good marriage for a woman in China. It didn't reveal to me why (or for whom) it was a good marriage, since the "lucky" woman had to move in to her husband's house to spend all her life as a stranger with the lowest rank, serving everybody in a new family, locked in a room reserved for women forever, isolated from the outside world. Although in this way she could obtain a certain social esteem providing she has given birth to a son. If not, then she became humiliated as a wife also: her husband could throw her out of his house, humiliate her with concubines, her mother-in-law may have tortured her without an end. Anyway, all these may have happened if she had sons. But let's back to bounding away feet: take a very tiny girl, bend her toes back to her heel, then bind them very tightly. Be careful not to crinkle the bandage in order the feet don't get infected. If it occurs, the little girl may die of it easily (as it happens to every tenth of the girls). Do not care about if the child is crying, sobbing and begging you to stop it, harden your heart, think that you make all this for her own good, and compel her to step on her painful feet. Beat her if she does not want it. Force her to walk every day at least an hour. Do not care about the fact that your daughter cannot sleep neither because of the pain. Every fourth day take the bandage off, wash the running and bleeding feet, and knit it again down, but this time onto tighter ones. Don't forget, the aim is seven centimetres! Fix your work with a smaller shoe on each occasion. You will hear some cracks after a few weeks if you do it well: the toes break first, after each other, then the foot itself. The unbearable pain last for about half a year. It will be easier then. Of course she can never be walking after it, only very little, at the cost of big pains, and wobbling oddly, which the men find very sexy.The feet ligature has an other big profit: the women learn by it at a very early age that they have to tolerate everything, that there is not that degree of a pain that could no happen to them. I mean that anything may be done with them, but they have only one thing to do: to obey. Drawn up some other way: they learn where their places are.
The story is told by the eighty-year-old Lily. She is saying in the introduction the following among others:
"I am old enough to know only too well my good and bad qualities, which were often one and the same. For my entire life I longed for love. I knew it was not right for me—as a girl and later as a woman—to want or expect it, but I did, and this unjustified desire has been at the root of every problem I have experienced in my life. I dreamed that my mother would notice me and that she and the rest of my family would grow to love me. To win their affection, I was obedient—the ideal characteristic for someone of my sex—but I was too willing to do what they told me to do. Hoping they would show me even the most simple kindness, I tried to fulfill their expectations for me— to attain the smallest bound feet in the county—so I let my bones be broken and molded into a better shape"
"My daughter was born dead. She didn't strike roots, so she has never known anything about the hardship of a life. I held her little leglets. These have never known the sufferings of the bound feet. I touched her eyes. These have never found it out, how painful is to leave her parental house, what kind of feeling is to see her mother last, how is it to say goodbye to a dead child. I put my fingers onto her heart. This has never known what pain, sadness, solitude and shame are. I am thinking about what she can do in the other world. Does she have my mother with her? I do not know anything about either of them. Everybody is blaming me. My mother-in-law says it: Why did you marry my son if you do not bear a boy for him? My husband says it: You are young yet, you may beget a lot. Next time you will give birth to a boy. I cannot let my grief out. Nobody is listening to me. I wish I was hearing that you are coming upwards on the stair! I imagine myself as a bird. I am soaring high among the clouds, and the world seems distant under me. The weight of the jade stone - which I carried in order to protect my child to be born - is oppressing me. I am thinking of my dead little girl continuously."
Yes, because they correspond. There is a female cryptogram, both of them know it masterfully, and since it is for women, the men do not consider it interesting. They can meet very rarely personally, but through the correspondence they manage to remain close to each other. But unfortunately Lily is not able to understand Snow Flower's pain: miscarriage was a natural and a frequent thing in those days, and nobody considered it a tragedy if a daughter died so. Neither Lily. She cannot just symphatize with Snow Flower, be simply with her in her pain, she expects of her girlfriend to exceed her pain, to try to become pregnant again. Lily cannot say anything else to Snow Flower, only what she was told when she had trouble or pain. In this way Lily also betrays her.
This masterpiece displays the fate of millions of women. Only one question is on my brain ceaselessly: how this may have happened? how this may have been done with the half part of Chinese people?
