élet a házasság után

Körülbelül öt éve lettem vegetárius. Úgy történt, hogy elolvastam a Cukorblues című könyvet, és fura módon (korábban nem hatottak rám semmiféle egészséges életmódra ösztönző írások) olyan hatással volt rám, hogy elhatároztam, nem eszem több finomított cukrot és egyéb élelmiszert. Ehhez drasztikusan meg kellett változtatnom főzési szokásaimat, ami végül is azért nem volt olyan nehéz, mert addig tulajdonképpen nem főztem. A szomszédos kisvárosba jártunk menüt enni nap mint nap. Vagyis mégiscsak roppant nehéz volt, mert viszont az elhatározásom megvalósításához azonnal el kellett kezdenem főzni, mivel készen egyetlen ételt sem találtam, amiben ne lett volna valamilyen tiltott anyag. Nem is hittem volna, hogy szinte mindenbe tesznek cukrot, még a joghurtba is, és hogy a nálunk (vidéki kisvárosról van szó) kapható összes kenyérfélében található a finomított cukor mellett finomított, vagyis fehér liszt is. Teljes életmódváltozást eredményezett e döntés, rengeteg plusz energiámba került. Mielőtt belevágtam, megbeszéltem akkor 17 éves lányommal, mit tervezek, s megkérdeztem, mit szól hozzá. Azt válaszolta, hogy rendben, tetszik neki az ötlet, ő is szeretne egészségesen táplálkozni, de ha már belefogunk, csináljuk rendesen: húst se együnk. Rendes anya módjára beleegyeztem. A húsról nem, de a cukorról nehéz volt lemondanom. Emlékszem, ősz volt, s rengeteg szőlővel próbáltam kielégíteni mérhetetlen édességigényemet. Állítom, hogy nehezebb róla leszokni, mint a kábítószerről! Az első néhány hónapban öt kilót fogytam, pedig nem nagyon volt miből leadnom. Kicsit meg is ijedtem, mi lesz ebből, de aztán megállt a súlyvesztés, s ma már ugyanannyi kiló vagyok, mint korábbi életemben. Időnként a húst is megkívántam. Az első hónap után annyira, hogy megrendeltem az anyámnál egy adag csülökpörköltet, és be is faltam. Utána legalább egy évig nem ettem megint húst. Azóta nagyjából évente egyszer-kétszer csábultam el, leginkább vízparton a sült kolbászra. A tiltás nem terjedt ki a tejtermékekre, azt gondoltuk a lányommal, hogy azzal nincs semmi baj, előállításukhoz nem kell megölni az állatokat. Szóval, nem voltam túl szigorú magamhoz ebben az egész kérdésben. Egészen az elmúlt hétig. Amikor is megnéztem az Earthlings című filmet:

Össze kellett szednem minden erőmet, hogy végig tudjam nézni. Először félbehagytam, azt gondolva, hogy nincs szükségem arra, hogy ilyen kegyetlenségeket lássak, hogy majd rosszat álmodjak, ne tudjam kiverni a fejemből a szörnyebbnél szörnyebb képeket. Eltelt egy este, de nem hagyott nyugodni a gondolat: cserbenhagyom az állatokat, ha nem nézem végig a tartásukról és halálukról szóló filmet. Úgy csinálok, mint azok, akik magukat, a saját lelkinyugalmukat védve elfordítják a fejüket, ha nők vagy gyerekek bántalmazásának lesznek tanúi, így hagyva teljesen magukra az áldozatokat, gyengébbeket. Legalább annyival tartozom az állatoknak, hogy szembenézek azzal, milyen embertelen módon bánunk más élőlényekkel, korrekt információkat szerzek, nem csukom be a szemem a tények előtt. Persze a film megnézése után már nem tudtam itt megállni, végig kellett gondolnom, hogy a saját életem szempontjából mit jelent mindez, mi az én  felelősségem ebben a kérdésben. S nem dönthettem másképp, minthogy mostantól vegán leszek, vagyis semmiféle állati eredetű terméket nem eszem, sőt bőrcipőt sem veszek. Ez utóbbi elég nehezen megoldató, Magyarországon nem nagyon lehet kapni vegán cipőket, de az USA-ban pl. igen, majd megpróbálom interneten beszerezni a nélkülözhetetlen lábbeliket. Nem vagyok hajlandó vásárlásommal támogatni a nagyüzemi állattartást.

Azóta több ismerősömnek ajánlottam, hogy nézzék meg a filmet, s a legtöbben, mikor röviden felvázoltam, mit fognak látni, azt mondták, hogy ilyen filmeket ők nem néznek, mert sajnálják az állatokat.

Mostanában új szenvedélyem van, beleszerettem a túrázásba. Csinálom is vadul, legalább hetente egyszer. Nyáron többször elmentem külföldre is, több napos alkalmakra, magas hegyeket megjárni, nézni. Erdélyben is voltam, a - ki gondolta volna - mindennapos esők övezetébe tartozó Radnai havasokban (legalábbis nyáron), ezért fel kellett szerelkeznem mindenféle túraeszközzel. Ellátogattam hát - többek között - a Decathlon áruházba Dunakeszin, mikroszálas anyagból készült ruhákat, eső elleni felszereléseket és túrabakancsot venni. Végignéztem a választékot a túraszekción, és legnagyobb megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy míg a női részlegen alig néhány féle bakancsot árulnak, és egyik sem üti meg azt a mércét, ami egy komolyabb túrához kell, a férfi osztályon jóval nagyobb a választék olcsóbb és minőségi lábbelikből is. Náluk Lowa típus is volt, pont ilyet kerestem volna magamnak, mert több ismerősöm is ezt javasolta. Gondoltam persze, hogy nem baj, ha a férfiaknak fenntartott polcon találom meg az ideális példányt, de szerencsétlenségemre 37-es lábam van, s még ha hozzászámolok kettőt, ami a vastag túrazokni és a mozgástér miatt szükséges a megfelelő méretű bakancs kiválasztásakor, akkor is csak 39-nél tartok, viszont a férfi méret itt 40-esnél kezdődik. A különbségtétel a nemek között mindenképpen felháborító, de ráadásul az én tapasztalatom pont az, hogy jóval több nő jár rendszeresen túrázni, mint férfi, legalábbis az egynapos hétvégi túrákon ez a helyzet. Nemzetközi kutatások is azt bizonyítják, hogy a nők jobban vigyáznak egészségükre. Mégis: a megkülönböztetés annyira zsigeri, hogy még az üzleti haszonszerzés vágyát is felülírja, úgy tűnik. Végül a Világjáróknál vettem magamnak bakancsot. Ők külön boltokat tartanak fenn a két nemnek Pesten. Sajnos nem volt időm arra, hogy a kínálatot összehasonlítsam, csak a női boltban voltam.

Ennyit az előkészületekről.

Amiről igazán írni akarok, az az Olümposz. Nyolc napos, buszos út volt, ezt is interneten találtam, csatlakoztam egy neten szerveződő csoporthoz. Három nagy túrát szerveztek, az egyik az Olümposz legmagasabb csúcsának, a Mitikasnak a megmászása volt. Volt még benne tengerpart, cseppkőbarlang, városnézés is, egy pillanatig sem unatkoztunk. Rendkívüli élmény volt az egész, úgy, ahogy volt.

A túrázásban azt szeretem, hogy szabad levegőn vagyok, hogy a határaimat feszegetem a felfelé meneteléssel, hogy bár szinte minden nagyobb emelkedőbe belehalok kicsit, ahogy felérek, rögtön regenerálódom, frissnek és mindenre képesnek érzem magam megint. Katartikus.Túrabotot is használok mostanában már, segítségével a karomat, hátamat és hasizmaimat is megdolgoztatom, miközben haladok.

A Mitikas. 2918 méter magas csúcs. Nekünk maximum 7 óra alatt kellett feljutni rá úgy, hogy 1100 méterről indultunk. 2000 m volt a napi szintkülönbség! Reggel 7-kor indultunk. A megállapodás az volt, hogy 14 órakor mindenkinek vissza kell indulnia, bárhol is van, hogy sötétedés előtt leérjen a buszhoz. Így esett meg, hogy 33 főből csak 12-en értek fel a csúcsra. Köztük voltam én is.

Az út első fele volt a könnyebb, akkor még árnyas fák között haladtunk. A 2000 m körüli magasságban leledző menedékházat még 2,5 óra alatt elértem. Ott megpihentem, majd indultam tovább. Ekkor már 2000 m felett. Sziklás vidék, tűző nap, végtelen menetelés, kevés oxigén.

50 lépésenként meg kellett állnom, hogy újra levegőhöz jussak. Mindenki a saját tempójában haladt, csak így volt esély a sikerre. Vánszorogtam, megpihentem, újra útnak indultam, azt hittem, nem lesz vége sosem. Közben kezdett hűlni a levegő, felvettem a széldzsekimet. Elindultam, melegem lett. Megálltam, levettem a dzsekit, s elkezdtem fázni. Hát így. Végül felértem a Scalára, a Mitikas melletti csúcsra (2866 m). Itt találkoztam néhány ismerőssel a csoportból, akik azzal fogadtak, hogy néhányan már elindultak a Mitikasra, de ők visszafordultak, mert életveszélyesnek ítélték. Azt mesélték, hogy nagyon meredek az út, erős szél fúj, és nagyon féltek.

Lenéztem, és azt láttam, hogy a Scaláról meredek hegyoldalon kell előbb leereszkedni, majd egy hasonlóan meredek hegyre kell felmászni, és az a Mitikas. Az út kb. 45 percig tart, csak oda. Majd vissza is 45 perc. Leültem mindezt megfontolni. Időm volt még bőven, pár perc üldögélés után a merszem is megjött, úgyhogy nekivágtam. Négykézláb kellett leereszkedni, háttal lapultam a sziklafalhoz, lábammal kerestem a helyet, ahol megtámaszkodhatok, kezemmel kapaszkodtam. Így haladtam, egy idő után nagyon gyorsan, mint a rák, kicsit oldalazva és fürgén. Rövid idő múlva már lent is voltam, a két csúcs közötti ponton. Felnéztem. Végtelen magasságban emberek a szemközti hegyoldalon. Másztak. Én még sohasem másztam sziklát, de azt tudtam, hogy felfelé mindig könnyebb menni, s ha lefelé sikerült, akkor ez sem lehet lehetetlen. Folytattam utamat. Méterről méterre haladtam. Volt néhány pont, amikor nagyon keskeny peremen álltam függőlegesen, a kezemmel kis kiszögellésbe kapaszkodva, és elkezdett fújni a szél... na ilyenkor azért megijedtem, átfutott az agyamon még az is, hogy meg fogok halni. De aztán tovább mentem, jobb lett a helyzet, biztonságban voltam megint. Egyszer át kellett ugrani egy mélységesen mély szakadék fölött, mindenféle kapaszkodási lehetőség nélkül. Sok ember volt ott, mindenki nagyon barátságosan köszöntötte a többieket, többen biztató szavakkal kedveskedtek egymásnak. Jó érzés volt, melegséggel töltött el az egész. Útközben találkoztam gyorsabb társaimmal, akik hamarabb felértek a Scalára, és most már jöttek visszafelé a Mitikasról. Folytattam utamat. Volt még néhány kemény pillanat. Közben végig azon csodálkoztam, hogyhogy nem hal meg itt minden nap legalább néhány ember. Úgy tűnt nekem, hogy ez egy igazi via ferrata terep (ilyenen még nem voltam, de így képzelem), csak nincs komolyan véve, és nincs bedrótozva, kötelezve, miközben igenis szükség lenne rá, mert néha alig lehet megkapaszkodni valamiben. Végül feljutottam. Nagy fájdalmam, hogy egyedül és fényképezőgép nélkül, így nem készült rólam fotó a csúcson. Megpihentem, gyönyörködtem. Elképzeltem, hogy Zeusz szemével nézek, majd inkább visszabújtam saját bőrömbe. Kacérkodtam a gondolattal, hogy megkérek valakit, fotózzon le, majd küldje el e-mailen a képet, végül mégsem volt hozzá kedvem. A hátizsákomat a másik csúcson hagytam (szerencsére, azzal esélyem sem lett volna arra, hogy feljussak), és elkezdtem aggódni amiatt, hogy a többiek elindulnak lefelé, otthagyják a cuccaimat. Úgyhogy néhány perc múlva már vissza is indultam. Visszafelé már sokkal könnyebben haladtam. Körülbelül félúton utolértem a társaimat, akik már jóval korábban visszaindultak. Mindenki csodálkozott a teljesítményemen, először azt hitték, hogy idő előtt visszafordultam, nem jutottam fel a Mitikasra. Rájöttem, hogy az isten is sziklamászónak teremtett. Folytatni fogom, helyesebben el fogom kezdeni, rendesen. Azt mondják, az biztonságos, mert komolyan veszik.

Kicsit nehezen megy mostanában az írás. Talán túl sok minden történik velem, nincs időm megállni közben egy kicsit, átgondolni, megemészteni, feldolgozni. Vagy csak megosztani nincs kedvem?

Ma végül mégsem volt annyi munkám, mint amire fel voltam készülve, ezért nagy örömmel dőltem végig kényelmes bőrkanapémon, hogy olyasmit teszek, amit régóta nélkülözök: regényt fogok olvasni egész délután. Nem is akármilyet, feministát: Margaret Atwood A szolgálólány meséjét akartam már régóta újraolvasni, ebbe kezdtem hát bele. Az olvasás jelen van az életemben, de leginkább szakirodalomra szakítok időt, ritka luxus a regény. Ezért aztán, ha sort tudok keríteni rá, alaposan megválogatom, mit veszek a kezembe.

Margaret Atwood ebben a könyvében egy eléggé elborzasztó jövőt mutat be, amely egyébként teljesen logikus folytatása/következménye annak, ami most van. Az ábrázolt diktatúrában a nőket minden maradék hatalmuktól megfosztják. Nem vállalhatnak fizetett munkát, nem rendelkezhetnek tulajdonnal sem. Ha szerencsések, és van férjük, akkor férjükre száll a vagyonuk, ha egyedülállók, szimplán nincstelenekké válnak. Később elkülönítik őket férjeiktől, gyerekeiket elszakítják tőlük, soha többé nem hallhatnak egymásról. Ha képesek még a megtermékenyülésre (atomháborúk után zajlik a történet), beköltöztetik őket olyan uralkodó osztályhoz tartozó családokba, ahol a feleség nem képes szülni. (Jellemző az is, hogy ha egy házaspárnak nincs gyereke, az csak a feleség hibája lehet, erről törvény rendelkezik. Bűntényt valósít meg az, aki a férfit vádolja nemzőképtelenséggel.) Szóval, a szerencsés nő rendes házban lakhat, kap megfelelő élelmet, vigyáznak rá, ahogy egy értékes Petri-csészére vigyáznának, mert mint ahogy Schmitt Pál is megmondta, a nők teste biológiai vagyon (lehet, hogy ő is olvasta a könyvet?). Hát így is bánnak vele: semmi értelmes elfoglaltság, beszélgetés, bármi, viszont sok lenézés, gyűlölet, rengeteg unalom, várakozás, néhány hetente nemi erőszak, amit nem nevezhet annak, mert hisz "vállalta" a szerepet. Igaz ugyan, hogy ha nem vállalta volna, akkor nem-nővé minősítették volna át, s ily módon a társadalom söpredékévé vált volna, de a vállalás az vállalás. Ellenállás persze itt is van, a mélyben. Szóval így. Zseniális a könyv, mindenkinek ajánlom. Sokat tanulhatunk arról, hogyan, milyen eszközökkel tudják emberségüket megőrizni, a reményt ébren tartani a nők ilyen elképesztő körülmények között, milyen nagy élmény az egyívásúakra találás, mekkora erőt ad a barátság. S gyönyörűen van megírva.

Tegnap megnéztem a Thelma és Louise-t is újra. Ezek az ismétlések, a nagy élmények újraélésének napjai számomra, úgy látszik. Imádom ezt a filmet, egészen egyedülálló. Nők barátságáról nem készült hasonló, szerintem. S nagyon érzékenyen, női szempontból ábrázolja a nagyon is uralkodó szexizmust: végre láthatóvá válik, mit kell elviselnie egy átlagos nőnek, csak azért, mert nő. Kezdve a bántalmazó férjtől, folytatva az együtt táncolást szexre felhívásként értelmező erőszaktevővel, majd a kamionsofőrrel, aki nem tud elhajtani nők mellett anélkül, hogy ne zaklassa őket szexuálisan. S az egész filmen átívelő vezérfonal: azért kell menekülniük, azért lesznek üldözöttek, mert ők is, mi (nézők) is jól tudjuk, hogy nem mehetnek a rendőrségre, senki sem fogja elhinni, hogy erőszak történt, mivel sokan látták, hogy egyikük összebújva táncolt a későbbi támadóval. S ha egy nő á-t mond, mondjon b-t is, ez a világ rendje. A nő felelős azért, mert a férfi kanos lesz, és már nem elég neki, hogy összebújva táncolnak. És bár a filmben csak Thelmát akarják megerőszakolni, kiderül, hogy Louise-zal is megtörtént ez korábban Texasban. Így válik általánossá a tapasztalat: az erőszak a női lét velejárója. Legalábbis egyelőre. Hol jobban, hol kevésbé. Nálunk jobban, még ma is, az USÁ-ban talán már nem annyira, mint a film készítésének idején. Legalábbis remélem.

Életemben először kenutúrán voltam. Rögtön öt naposra neveztünk be B-vel, a szokásos dupla vagy semmi (ha már lúd, legyen kövér) alapon. Nem vicceltünk. Erdélyből Békéscsabára, politikai tartalommal megfűszerezve: egy fesztivált szerveztek a kenusok köré, amelynek célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy szükségtelen a határok ellenőrzése a két ország között. Kicsit féltem ettől: attól, hogy majd végig irredenta szövegeket kell hallgatnom, mert a résztvevők többsége esetleg pont a politika miatt jelentkezik. Szerencsére ez a félelmem nem igazolódott be.

A kenuzással nem volt gond. Sima ügy volt az evezés, a hektikusan összeállított napi távok teljesítése (egyik nap 16, másik nap 52 km!), az erős napsugárzás elleni védekezés, az éjjeli sátorverés (főleg B másodperces sátrával: eldobtuk, és azon nyomban felállt, csak néhány cövekkel kellett megerősítenünk), a sátorban alvás, a mocskos zuhanyzók, a kevés étel, a piszkos partszakaszok látványa, a gyönyörűséges madárcsicsergések hallgatása, a csend, a nyugalom, a sürgetés. Mindez jobban ment, mint ifjú koromban. Azt már kicsit nehezebb volt elviselni, hogy bár mi képeztük a rendezvény alapját, nélkülünk nem jöhetett volna létre a dolog, mégis a mi igényeink számítottak legkevésbé a szervezőknek: amikor esténként fáradtan megérkeztünk, nem hagyták, hogy lezuhanyozzunk, együnk, igyunk, felverjük a sátrakat, hanem azonnal hajtottak bennünket különböző rendezvényekre, polgármesteri üdvözlő beszédek meghallgatására. S bár milliós támogatást kaptak a szervezők, és a napi egyszeri meleg ételért a résztvevőktől is szedtek be pénzt, mégis többször éhen maradtunk, a felszolgált étel nagyon kevés volt.

De mindez eltörpült amellett a szörnyű érzés mellett, amit nőként, B. szavaival köznőként kellett megélnünk. Köznő az a nő, aki - mivel egyedülálló - nem élvezi egy férfi védelmét, akit a férfiak szabad prédának tartanak, akivel bármit megtehetnek kívánságuk szerint. Interneten találtuk a túrát, úgy jelentkeztünk. Rajtunk kívül csak két nő vett részt rajta, az egyik a partnerével, a másik egy hetven éves, korábban úszóbajnok nő volt. A férfiak többsége "normális" volt, vagyis egyszerűen nem vettek rólunk tudomást. Nem beszélgettek velünk, nem kérdeztek rólunk, az életünkről, nem voltak ránk kíváncsiak. Ketten viszont elképesztően durván ránk másztak. Fogdostak, szexualizált légkört teremtettek, trágár dalokkal udvaroltak. Hihetetlen volt! És senki sem szólt rájuk, senki sem mondta, hogy hé, figyelj, ne legyél már ilyen bunkó! Két napom ment rá, hogy kijelöljem a határaimat, hogy megértessem velük, hogy nem tehetnek meg bármit velem, hogy nem beszélhetnek velem tiszteletlenül, és hogy nincs joguk arra, hogy hozzám érjenek. A hátralevő három napban már csak a "normál" szexista vicceket kellett hallgatnom (és nem csak attól a kettőtől, ebben szinte minden férfi jól teljesített), valamint a szokásos megjegyzéseket a mellettünk elhaladó nők testéről, és arról, hogy a használt nők mire valók.

Bár a túra nevében és lényegében határtalan volt, vagyis határokon átívelő, én igazából már megint azt tapasztaltam meg (és megint elcsodálkoztam rajta, mert ez újra és újra mellbevág, annyira megszokhatatlan), hogy a nőgyűlölet mennyire határtalan. Nőként nem lehetsz egyenrangú, érdeklődésre számot tartó ember, bajtárs: lehetsz viszont megdugható tárgy, vagy ha ilyen szempontból nem vagy érdekes, akkor egyszerűen keresztül néznek rajtad.

Álmomban 5 éves lányommal voltam a kisföldalatti megállójában. Benn állt egy szerelvény a végállomáson. Mondtam neki, szálljon be a középső kocsiba, én meg elszaladok, veszek jegyet, mindjárt itt leszek. Így is tettem, mindjárt ott is voltam. A középső kocsiban. Elindultunk. Nem találtam őt, pedig mindenhol kerestem: végigmentem az összes kocsin, visszamentem a végállomásra, hátha végül mégsem szállt fel. Mindhiába. Pánik, kétségbeesés. Hetek teltek el. Egy partin voltam, tébláboltam, nézelődtem, amikor megpillantottam: már egy másik családban élt.

Elmeséltem Péternek az álmomat. Kérdezgetett, ahogy szokott, én meg válaszolgattam, ahogy tudtam. Csak a végét mesélem el, a konklúziót. Álmomban az anyaság/szülőség előttem álló feladatával küszködtem: azt gyakoroltam, hogyan tudnám elengedni, sőt támogatni a felnőtt lányomat, akit valahol még mindig kicsi gyereknek érzékelek, hogy új, saját maga által választott családjában kezdhesse meg önálló életét.

Szívszorító volt megértenem. S mint tudjuk, az álmok nem hazudnak. Első gondolatom persze az volt, hogy én tehetek róla, én vesztettem el a kislányomat, hogy nem tudtam rá jól vigyázni. De amint jobban ránéztem, észrevettem, hogy hiszen nem is én hagytam el őt, hanem ő hagyott el engem. Valami nagyon fontosat tudtam meg magamról: én, aki lakást vettem neki, hogy lehetővé tegyem számára az elszakadást, s minden energiámmal azon vagyok, hogy erősítsem önállóságát, és azt tervezgetem, mit fogok csinálni, ha a leválása teljes lesz, és ettől egyáltalán nem vagyok boldogtalan, szóval, én, aki azt gondoltam magamról, hogy nekem semmiféle gondom nincs ezzel a témával, azt álmodom, hogy beleszakad a szívem abba, hogy már egy másik, új családban él. Hogy igen, csinálom, ami tőlem elvárható, és igyekszem megadni neki mindent, de közben szabad azt éreznem, hogy kicsit belehalok ebbe az egészbe (majd főnixmadárként újjászületek). Az volt a szívszorító, hogy idáig nem engedtem meg magamnak ezt: hogy meggyászoljam a veszteségemet.

Az önismereti csoportban - többek között - álmokkal fogunk foglalkozni. mulanmocso.blog.hu/2010/12/28/onismereti_csoport_szil_peterrel

Ilyeneket látok, amikor sétálok. Vagy szánkózom. Ahogy most is.

"Ha a nőt semmi másra nem tanították meg, mint hogy odaadó legyen, és íme, senki se kér többé az odaadásából, haszontalanná vált, létjogosultságát vesztette, s a hátralevő hosszú, üres éveken merengve ezt mormolja magában: senkinek sincs szüksége rám!" (A második nem)

Monique több mint húsz évig élt a férjével boldog házasságban. Két, most már felnőtt, külön élő lányukat nevelte főállású anyaként ez idő alatt. Fizetett munkája nem volt, minden idejét, energiáját a családjának szentelte. Férjének igyekezett jó és megértő társa lenni. Élete figyelmeztetés nélkül, egyik pillanatról a másikra omlik össze, amikor férje, Maurice egyik éjjel bevallja, hogy néhány hete viszonya van egy fiatalabb nővel. A férfi időt kér, hogy dönteni tudjon, kettejük közül kivel akarja folytatni életét. Monique kezdetben reménykedik, bízik abban, hogy a kettejüket összekötő erős kötelék, az egymással eltöltött évek, a közös emlékek végül visszavezetik férjét hozzá. Barátnői is azt mondják, az idő neki dolgozik, az új nő által kiváltott fellángolás, izgalom rövidesen elmúlik, s a férj vissza fog hozzá térni. Legyen türelmes és megértő férjével, hogy annak legyen kedve visszamenni hozzá. Monique ennek megfelelően nagyon igyekszik türelmesnek, kedvesnek lenni. Szíve össze van törve, úgy érzi, kicsúszott lába alól a talaj, de félelmét, fájdalmát próbálja magában tartani, nehogy kellemetlen perceket szerezzen férjének, s így az a másik nőt válassza. Telnek a napok, egyre nehezebb elviselnie, hogy férje sok időt tölt a szeretőjével, és továbbra sem mond mindig igazat. Kiderül, hogy időnként olyankor is az új nővel van, amikor Monique-nak azt mondja, hogy dolgozik. Szó szót követ a lelepleződéskor, s arra is fény derül, hogy az "új" szerelem már tizennyolc hónapja tart. S hogy az utóbbi tíz évben a férfinak folyamatosan szeretői voltak. Monique számára hirtelen megkérdőjeleződik egész közös múltjuk, eszébe jutnak apróságok, amelyeket nem értett akkor, amikor történtek, de most, az új információ birtokában hirtelen a helyükre kerülnek. A férfi, hogy magát védje, hirtelen vádaskodni kezd, olyan kritikákat fogalmaz meg Monique-kal szemben, amelyekről korábban nem beszélt: rossz anyának nevezi, aki rátelepedett a lányaira, őt hibáztatja azért, hogy annak idején a kórházi munka helyett a kutatást választotta. Minden szerepében megkérdőjelezi a nőt. S mivel Monique legfontosabb kapcsolata a férje, igazán közeli barátai nincsenek, élete során teljesen elszigetelődött, nincs más, akinek a véleménye számíthatna akkor, amikor saját magáról gondolkodik. Férje vádjai hallatán hirtelen összeomlik a saját magáról alkotott képe. "Egy ember elvesztette az árnyékát. Már nem tudom, mi történt vele, de rettenetes volt. Én a saját képmásomat vesztettem el. Nem sokat nézegettem; de ott volt a háttérben, úgy, ahogy Maurice megfestette számomra. Egyenes, őszinte, igazi asszony, kicsinyesség és megalkuvás nélkül, de megértő, türelmes, mélyen érző, aki figyel az emberekre és a dolgokra, szenvedélyesen átadja magát azoknak, akiket szeret, és megvalósítja számukra a boldogságot. Szép élet, derűs és harmonikus. Sötét van, nem látom többé magam. És mit látnak a többiek? Talán valami undorítót."

Az a legszörnyűbb, hogy ebben a helyzetben, vagyis akkor, amikor rá kell döbbennie, hogy férje mennyit hazudott neki az elmúlt években, hogy semmi sem volt igaz, amit ő annak hitt, a szavak és az érzések sem, nem adhatja át magát fájdalmának és dühének, folyton vigyáznia kell, hogy ne rendezzen jelenetet, ne viselkedjen hisztérikusan. (Egy nő számára nem megengedett, hogy mérges legyen, akkor sem, ha minden oka megvan rá!) Férje elárulhatja, lehet igazságtalan és gyáva, őt okolva minden rosszért, megteheti, hogy nem vállal semmiféle felelősséget saját életéért, döntéseirt, feleségét hibáztathatja még azért is, hogy milyen munkát választott, de ő mégcsak nem is sírhat mindezért, mert akkor kicsinyességgel, érzelmi zsarolással vádolják. Mindenki: férje és "barátai" is, az egész világa. Férjével kapcsolatban mindenki megértő, és mindenki, Monique is saját magában keresi kapcsolatuk kudarcának okait. Beindul fejében a szokásos mantra: mit kellett volna másképp csinálnia, hogy meg tudja menteni házasságukat. Érdekes módon a férj nem gondolja azt, hogy az ő feladata lett volna ez, számára megengedett volt az a megoldás, hogy ha valami elromlott, akkor új kapcsolatban keresi a saját boldogságát. A nőknek felnövekedésük során három dolgot biztosan megtanítanak: feltétlenül szükségük van egy férfira, és ha a kapcsolatukban problémák vannak, az az ő hibájuk, tehát nekik kell megoldaniuk. Mindez nagyon megnehezíti, hogy Monique helyére tegye a dolgokat, hogy oda tegye a felelősséget, ahová való. Csak annyit tud megfogalmazni: ha férje már tíz évvel ezelőtt szólt volna neki, hogy már nem boldog vele, hogy szeretői vannak, akkor még több esélye lett volna neki magának is kiépíteni férjétől független életét, felépíteni saját magát. Elkezdhetett volna dolgozni, kiléphetett volna a világba, kapcsolatokat alakíthatott volna ki, amelyek segítségével most nem szorulna annyira és minden tekintetben a férfira. Persze érezte ő is, hogy kapcsolatuk változik, alakul, hogy nem olyan, mint régen, de azzal magyarázta (ebben is annyira jók vagyunk, mi nők, mármint hogy hazudjunk magunknak, elleplezzük magunk elől is az igazságot, mert fő feladatunk, a házasságunk megtartása, akár hazugságok árán is, erre vagyunk kondicionálva), hogy ez természetes folyamat, nem a válság jele.

Mindez nagyon ismerős számomra is. Tudtommal engem nem csalt meg a férjem, de ettől eltekintve minden más megtörtént velem is. Egyszercsak rádöbbentem, hogy én nem azt jelentem számára, amit ő jelent számomra, hogy az ő véleménye rólam nekem esszenciális, az életem függ tőle, s hogy ez túlzottan kiszolgáltat neki. Szerencsére rögtön ezután (44 éves koromban!) kapcsoltam, s elkezdtem felépíteni tőle független saját magamat, kapcsolatokat, ügyeket, amikért kedvvel dolgozhattam. Neki ezek mindig rendelkezésre álltak, ő sohasem volt nekem kiszolgáltatva. Neki viszont hatalma volt fölöttem, nélküle semmi sem voltam. S ez tetszett neki. Az is, hogy kiszolgáltatottságomban mindent megtettem azért, hogy neki jó legyen velem. Kényelmesen élhetett. "Szeretete" csak addig tartott, míg ki nem fejeztem, hogy számomra nem kényelmes ez az élet, sőt nem is megfelelő, s mostantól (attól a pillanattól kezdve, amikor már nem voltam kiszolgáltatva neki, mert már megvolt a saját életem) szeretném, ha bizonyos dolgokon változtatna, hogy nekem is jó legyen. Ekkor lett vége közös életünknek. Fáj, hogy ennyire könnyen lemondott rólam (ami persze visszamenőleg tesz semmissé dolgokat, szavakat, érzéseket, mert hogyan is hihetném, hogy valaha is szeretett, ha inkább sértődötten elköltözött, mintsem hogy boldoggá tegyen), de örülök, hogy megtörtént, mert sokkal teljesebb az életem, mióta egyedül élek. Meg azért is, mert a válás tiszta helyzetet teremtett: addig is egyedül voltam, de azt az egyedüllétet házasságnak kellett neveznem.

................................................................................................................................... 

önismereti csoport

Geréb Ágnes zenés köszöntése születésnapján from Ádám Csillag on Vimeo.

Felemelő volt ott lenni. Mindig ez van: elmegyek, hogy egy ügynek segítsek, és én nyerek vele legtöbbet. Jóérzésben, élményben, összetartozásban. Köszönöm.

It was moving to be there. It happens always: I go to demonstrate in support of an important case, and then I will be the person who gain the most by it. Euphoria, treat, togetherness. Thanks.

Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért nyilatkozata az otthonszülésről
Budapest, 2010. október 10.

Az Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért és a szüléssel/születéssel kapcsolatban hasonlóan gondolkodó orvosok mély megbotránkozással hallgatják és olvassák azokat a médiában megjelenő híradásokat, amelyek az Alma utcai Napvilág Születésházban történtekkel és dr. Geréb Ágnes előzetes letartóztatásával foglalkoznak. Az információk ellentmondásosak, sokszor megtévesztőek.
Orvosként nehéz azt elképzelni, hogy a születésházban lezajlott szülés után a spontán légzés és megfelelő keringés nélküli újszülöttet életmentő beavatkozások nélkül gyakorlatilag magára hagyták volna az egészségügyi végzettséggel rendelkező szakemberek, és a bábatáskában lévő felnőtt- és csecsemő-újraélesztéshez szükséges eszközök sem kerültek volna elő.
A média jóvoltából mindenki számára köztudott, hogy dr. Geréb Ágnest szülésznőgyógyász szakorvosi tevékenységétől eltiltották. Erre fel is hívja az őt megkereső várandósok figyelmét. Előző tanulmányaitól függetlenül hivatalosan elvégezte és megszerezte a szülésznői szakképesítést, és szülésznőként (bábaként) kísérte a szüléseket. Az esetleg felmerülő kórházi ellátást igénylő szövődmények esetén kihívott mentőegységek előtt sem titkolta soha személyazonosságát. Vajon miért vélelmezik, hogy most kívánna eltüntetni bizonyítékokat, az évek során zajló büntetőperek árnyékában élve pont most kezdene konspirációba bárkivel is?
Az otthonszüléseknél, ahogy a világ számos országában működik a folyamat, szülésznő, azaz bába kíséri a szülést, figyel a szövődmények esetleges kialakulására, segítséget hív szükség esetén. Sem szakorvos, sem mentőautó nincs a helyszínen. Ezt a modellt kívánják alkalmazni az otthonszülés mellett álló civilek, orvosok és szakemberek, amikor a hazai szabályozást sürgetik két évtizede.
Egyetértünk a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) állásfoglalásának azon kitételével, miszerint a szülőnőnek joga van megválasztani szülése helyszínét.

Ebből ugyanakkor az is következik, hogy amennyiben a szülőnő otthon szeretne szülni, akkor szaksegítséget is igénybe vehet. A XXI. században nem kívánhatjuk, hogy valaki szakképzett egészségügyi szakember segítsége nélkül szülje meg gyermekét. Ennek fényében különösen aggasztónak találjuk az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat (ÁNTSZ), valamint a Rendőrség nemritkán zaklatásnak tűnő eljárását az otthonszülő nők s az otthonszülésben segédkező szakemberek ellen. Így egyetértünk a NEFMI azon állításával is, hogy jelenleg nincsenek meg az intézeten kívüli szülés feltételei, hiszen úgy nem lehet biztonságosan szülni, hogy komplikáció esetében fennáll a kockázata az ismert intézkedéseknek.
A nemzetközi szakirodalmi adatok azt bizonyítják, hogy amennyiben a várandósság kis kockázatú, a tervezett, bábával kísért otthonszülés ugyanolyan biztonságos, mint a szakorvosi felügyelettel zajló kórházi szülés. A születés körüli halálozás előfordulási gyakoriságában sincs különbség. A kórházban azonban a műszeres beavatkozások és a szövődmények előfordulási gyakorisága statisztikailag jelentősen nagyobb. A szenzációra éhes médiában azonban eltorzított arányban lehet hallani az otthonszülés során kialakult szövődményekről. Ezek nyilvánosság előtti kitárgyalása – szemben a kórházi belső jelentésekkel, amelyek publicitást nem kap(hat)nak – pedig nemcsak etikátlan és jogtalan, de félrevezető is, mert azt a téves benyomást alakítja ki, mintha az otthonszülés során gyakrabban fordulnának elő problémák.
Az egészségügyi tevékenységgel kapcsolatban is mindenkit megillet az ártatlanság vélelméhez, valamint a jó hírnévhez való jog. Ezt a Magyar Orvosi Kamara Etikai Kódexe külön hangsúlyozza. Ezért senkinek nincs joga az otthonszülésben közreműködőket vagy szakmai munkájukat megítélni addig, amíg a megfelelő szakmai, illetve igazságszolgáltatási szinten ezeket a döntéseket az arra hivatott testületek meg nem hozzák. Mivel jelenleg nincs Magyarországon az otthonszüléssel kapcsolatban felállított megfelelő szakmai testület (amely nem azonos a kórházi körülmények közt folyó szüléseket levezető szülész-nőgyógyászok szakmai testületével), vitathatatlan annak szükségessége, hogy külföldi szakemberek segítségét vegyük igénybe az ez irányú tevékenységekkel kapcsolatos döntésekben (szabályozás, bírósági ítélet meghozatala).

Amennyiben az anyák törvénybe foglalt szüléssel kapcsolatos jogának rendezése a cél, és nem az otthonszülés kriminalizálása, a kórházi szülések kizárólagosságának bevezetése, akkor úgy gondoljuk, dr. Geréb Ágnes előzetes letartóztatása és az ezzel együtt járó hisztériakeltés tovább mérgesíti a jelenlegi helyzetet. Az előzetes letartóztatás célja így véleményünk szerint kizárólag a háborítatlan körülmények között szülni vágyók megfélemlítése, valamint dr. Geréb Ágnes lelki megtörése, amely egy demokratikusnak mondott államban teljes mértékben elítélendő és visszautasítandó.
 

Orvosok a Szabad és Biztonságos Születésért (OSZABISZ)
Kapcsolattartó:
Dr. Szebik Imre
telefon: +36-20-824-3195
e-mail: imre.szebik@freemail.hu
 

Referenciák:
1. De Reu PA, Nijhuis JG, Oosterbaan HP, Eskes TK. Perinatal audit on avoidable mortality in a Dutch rural region: a retrospective study. Obstetrical & Gynecological Survey 2000;55(5):281-3.
2. Anderson RE, Murphy PA. Outcomes of 11,788 planned home births attended by certified nursemidwives. A retrospective descriptive study. J Nurse Midwifery 1995;40(6):483-92.
3. Garite TJ, Snell BJ, Walker DL, Darrow VC. Development and experience of a university-based, freestanding birthing center. Obstet Gynecol 1995;86(3):411-6.
4. Olsen O. Metaanalysis of the safety of home birth. Birth 1997;24(1):4-13.
5. Ackermann-Liebrich U, Voegeli T, Gunter-Witt K, et al. Home versus hospital deliveries: Follow up study of matched pairs for procedures and outcome. Zurich Study Team. BMJ 1996;313(7068):1313-8.
6. Davies J, Hey E, Reid W, Young G. Prospective regional study of planned home births. Home Birth Study Steering Group. BMJ 1996;313(7068):1302-6.
7. Durand AM. The safety of home birth: The farm study. American Journal of Public Health 1992;82(3):450-3.
8. Gulbransen G, Hilton J, McKay L, Cox A. Home birth in New Zealand 1973–93: Incidence and mortality. The New Zealand Medical Journal 1997;110(1040):87-9.
9. Janssen PA, Lee SK, Ryan EM, et al. Outcomes of planned home births versus planned hospital births after regulation of midwifery in British Columbia. Canadian Medical Association Journal 2002;166(3):315-23.
10. Johnson KC, Daviss BA. Outcomes of planned home births with certified professional midwives: Large prospective study in North America. BMJ 2005;330(7505):1416.
11. Wiegers TA, Keirse MJ, van der Zee J, Bergh GAH. Outcome of planned home and planned hospital births in low risk pregnancies: Prospective study in midwifery practices in the Netherlands. BMJ 1996;313(7068):1309-13.
12. Woodcock HC, Read AW, Bower C, et al. A matched cohort study of planned home and hospital births in Western Australia 1981–1987. Midwifery 1994;10(3):125-35.
13. Moore DJ. A matched cohort study of planned home and hospital births in Western Australia 1981–1987. Midwifery 1994; 10(3):125-35.
14. Janssen PA, Saxell L, Page LA, et al. Outcomes of planned home birth with registered midwife versus planned hospital birth with midwife or physician. Canadian Medical Association Journal 2009;181(6-7):377-83.
15. De Jonge A, Van Der Goes BY, Ravelli ACJ, et al. Perinatal mortality and morbidity in a nationwide cohort of 529 688 low-risk planned home and hospital births. BJOG: an International Journal of Obstetrics & Gynecology 2009;116(9):1177-84.
16. Young G, Hey E. Home birth in Britain can be safe. BMJ 2000;320:798

Egy nap alatt elolvastam, megint. Folyamatosan sírtam közben, beleszakadt a szívem. A derekam is megfájdult. Biztos jele az érintettségemnek. Azt hittem, ebben a könyvben olvastam Mulanról és testvéréről, Mocsoról, de nem. Még meg kell keresnem azt a könyvet is, hogy írni tudjak róluk is.

Itt két másik nő, Liliom és Hóvirág életéről olvashatunk. Egy napon születtek, egyformán a Ló évében, ezért választották ki őket egymás számára (kapcsolatukat hivatalosan laotungnak nevezték). Szoros kapcsolatuk, barátságuk, szeretetük sokat segített nekik. Akkor is, mikor hét éves korukban anyjuk megkezdte évekig tartó kínzásukat: lábelkötésüket. A cél: hét centiméteres lótusz formájú láb készítése, amely nem alkalmas arra, amire egy láb való, járásra, viszont Kínában nagyon is alkalmas volt arra, hogy úgynevezett jó házasságot biztosítson egy nő számára. Hogy miért jó (vagy kinek), az nem derült ki számomra, hiszen a "szerencsés" nőnek a férje házába kellett költöznie, egész életét idegenként és az új család legalacsonyabb rangú tagjaként szolgálva kellett eltöltenie, örökre bezárva az emeleten található női szobába, elszigetelve a kinti világtól. Bár így legalább bizonyos társadalmi megbecsülésnek örvendhetett, feltéve, ha fiú gyereknek adott életet. Mert ha nem, akkor feleségként is megalázottá vált: férje kidobhatta, ágyasokkal alázhatta meg, anyósa vég nélkül kínozhatta. Bár mindez akkor is megeshetett és meg is esett, ha fiai voltak. De térjünk vissza a lábelkötésre: végy egy nagyon apró lánygyermeket, hajlítsd hátra a lábujjait, majd szorosan kösd le őket. Vigyázz arra, hogy a kötésként használt fásli ne gyűrődjön meg, mert úgy könnyen elfertőzödhet a láb, s akkor a kislány belehal a műveletbe (minden tizedik lánnyal ez történt!). Ne törődj azzal, hogy a gyerek sír, zokog és könyörög, hogy hagyd abba, keményítsd meg a szíved, gondold azt, hogy mindezt az ő érdekében teszed, és kényszerítsd arra, hogy lépjen rá fájó lábára. Ha nem akarja, verd meg! Kényszerítsd arra, hogy járjon, minden nap legalább egy órát. Ne törődj azzal, hogy a lányod nem tud aludni sem a fájdalomtól. Négy naponta vedd le a kötést, mosd meg a gennyedző és vérző lábakat, s kösd újra le, de ezúttal szorosabbra. Ne feledd, a cél a hét centiméter! Minden alkalommal kisebb cipővel fixáld művedet. Ha jól csinálod, néhány hét múlva reccsenéseket hallasz: először a lábujjak törnek el, egymás után, majd a lábfej is. Az elviselhetetlen fájdalom fél évig tart. Utána már könnyebb. Menni persze már sohasem tudnak, csak nagyon keveset, nagy fájdalmak árán, és furcsán billegve, amit a férfiak nagyon szexinek találnak. A lábelkötésnek van egy másik nagy haszna is: általa a nők már nagyon korán megtanulják, hogy mindent el kell tudniuk viselni, hogy nincs a szenvedésnek, fájdalomnak olyan foka, ami meg ne történhetne velük. Vagyis hogy velük bármit megtehetnek, ők viszont csak egyetlen egyet: engedelmeskedhetnek. Másképp fogalmazva: hogy hol a helyük.

A történetet a nyolcvan éves Liliom meséli el. A bevezetőben többek között ezt mondja: "Egész életemben szeretetre vágytam. Tudtam, hogy lányként, aztán asszonyként nem helyénvaló sem áhítozni, sem várni rá, én mégsem bírtam megállni, és ez az indokolatlan vágy lett életem összes gondjának forrása. Arról álmodoztam, hogy anyám észrevesz, és a család többi tagjával együtt ő is megszeret. Hogy elnyerjem szeretetüket, engedelmes voltam - a lányoknál ez igen kívánatos tulajdonságnak minősült -, de túlságosan is hajlottam szavukra. Reméltem, cserébe legalább egy morzsányi kedvességgel jutalmaznak, ezért megpróbáltam megfelelni az elvárásaiknak - igyekeztem, hogy enyém legyen a tartomány legkisebb lába -, vagyis hagytam, hogy csontjaimat eltörjék és szebb formába rendezzék."

De bárhogy igyekezett, kedvességet nem kapott. Kínában a lányokat tehernek tekintik, mindenki fiú utódért imádkozik. A lányok, ha felnőnek, a férj családjába kerülnek, vagyis más család számára nevelődnek, így a vér szerinti család számára kidobott pénzt jelentenek. S ezt születésük pillanatától éreztetik velük. Liliomnak viszonylag szerencsésen alakul az élete, férje gazdag, és nem különösebben durva vele, anyósa is csak annyira türelmetlen és szidalmazó, ami teljesen megszokott számára, anyja sem bánt vele jobban. Hóvirág viszont nem ilyen szerencsés, férje brutális bántalmazó, aki többször annyira megveri, hogy elvetél, anyósa pedig kifinomult kínzója egész életében. Gyönyörű, Liliomhoz írott sorait idézem most: "A lányom holtan született. Nem eresztett gyökereket, így semmit sem tudott az élet viszontagságairól. Megfogtam a kis lábacskáit. Ezek sohasem ismerik a lábelkötés gyötrelmeit. Megérintettem a szemeit. Ezek sohasem tudják meg, micsoda fájdalom elhagyni a szülői házat, hogy milyen érzés utoljára látni az anyját, hogy milyen elbúcsúzni egy halott gyermektől. A szívére tettem az ujjaimat. Ez sem tudja meg, mi a fájdalom, a szomorúság, a magány és a szégyen. Arra gondolok, mit csinál a túlvilágon. Vajon vele van az anyám? Egyikükről sem tudok. Mindenki engem okol. Anyósom azt mondja: Miért mentél hozzá a fiamhoz, ha nem fiút szülsz neki? A férjem azt mondja: Még fiatal vagy, sokat szülhetsz. Legközelebb majd fiút adsz nekem. Nem tudom kiadni a bánatomat. Senki sem hallgat meg. Bárcsak azt hallanám, hogy te jössz felfelé a lépcsőn! Madárként képzelem el magam. Magasan szárnyalok a felhők között, és oly távolinak tűnik alattam a világ. Nyomaszt a jádekő súlya, amelyet azért viseltem, hogy megóvja születendő gyermekemet. Egyfolytában a halott kislányomra gondolok."

Igen, mert leveleznek. Van egy női titkosírás, amit mindketten mesterien űznek, s mivel női, a férfiak számára érdektelen. Személyesen csak nagyon ritkán találkoznak, de a levelezés révén közel tudnak maradni egymáshoz. De sajnos Liliom nem tudja megérteni Hóvirág fájdalmát: a vetélés természetes akkoriban, és ha leánygyermek halt meg így, azt senki sem tartotta tragédiának. Liliom sem. Nem tud egyszerűen csak együttérezni Hóvirággal, vele lenni a fájdalomban, azt várja barátnőjétől, hogy lépjen túl rajta, próbáljon újra teherbe esni. Nem tud mást mondani Hóvirágnak, csak azt, amit ő hallott, ha baja, fájdalma volt. Így árulja el ő is.

Nők millióinak sorsát jeleníti meg ez a remekmű. Egy kérdés motoszkál bennem szüntelen: hogyan történhetett ez meg? hogyan tehették meg ezt a kínai emberek felével?

........................................................................................................................................

I read it within a day, again. In the meantime I was crying constantly, my heart was broken. My waist began to ache. A sure sign of my concern. I thought earlier that I have read about Mulan and Mocso in this book, but no, I was wrong. I have to look for that book yet in order to write about them, too.

We can read about two other women, Lily and Snow Flower here. They were born on the same days, in the year of the Horse, that was why they were selected to be a kind of offical friends (it is called laotung relationship in the book). Their close relationship, friendship, love helped them a lot. It helped them when at the age of seven their mothers started tormenting them: binding their feet. It lasted for years. The aim was to create feet of seven centimetres in the form of a lotus, feet which are not suitable for the thing feet are generally suitable, for walking, but they could guarantee a so called good marriage for a woman in China. It didn't reveal to me why (or for whom) it was a good marriage, since the "lucky" woman had to move in to her husband's house to spend all her life as a stranger with the lowest rank, serving everybody in a new family, locked in a room reserved for women forever, isolated from the outside world. Although in this way she could obtain a certain social esteem providing she has given birth to a son. If not, then she became humiliated as a wife also: her husband could throw her out of his house, humiliate her with concubines, her mother-in-law may have tortured her without an end. Anyway, all these may have happened if she had sons. But let's back to bounding away feet: take a very tiny girl, bend her toes back to her heel, then bind them very tightly. Be careful not to crinkle the bandage in order the feet don't get infected. If it occurs, the little girl may die of it easily (as it happens to every tenth of the girls). Do not care about if the child is crying, sobbing and begging you to stop it, harden your heart, think that you make all this for her own good, and compel her to step on her painful feet. Beat her if she does not want it. Force her to walk every day at least an hour. Do not care about the fact that your daughter cannot sleep neither because of the pain. Every fourth day take the bandage off, wash the running and bleeding feet, and knit it again down, but this time onto tighter ones. Don't forget, the aim is seven centimetres! Fix your work with a smaller shoe on each occasion. You will hear some cracks after a few weeks if you do it well: the toes break first, after each other, then the foot itself. The unbearable pain last for about half a year. It will be easier then. Of course she can never be walking after it, only very little, at the cost of big pains, and wobbling oddly, which the men find very sexy.The feet ligature has an other big profit: the women learn by it at a very early age that they have to tolerate everything, that there is not that degree of a pain that could no happen to them. I mean that anything may be done with them, but they have only one thing to do: to obey. Drawn up some other way: they learn where their places are.

The story is told by the eighty-year-old Lily. She is saying in the introduction the following among others: 

"I am old enough to know only too well my good and bad qualities, which were often one and the same. For my entire life I longed for love. I knew it was not right for me—as a girl and later as a woman—to want or expect it, but I did, and this unjustified desire has been at the root of every problem I have experienced in my life. I dreamed that my mother would notice me and that she and the rest of my family would grow to love me. To win their affection, I was obedient—the ideal characteristic for someone of my sex—but I was too willing to do what they told me to do. Hoping they would show me even the most simple kindness, I tried to fulfill their expectations for me— to attain the smallest bound feet in the county—so I let my bones be broken and molded into a better shape"

"My daughter was born dead. She didn't strike roots, so she has never known anything about the hardship of a life. I held her little leglets. These have never known the sufferings of the bound feet. I touched her eyes. These have never found it out, how painful is to leave her parental house, what kind of feeling is to see her mother last, how is it to say goodbye to a dead child. I put my fingers onto her heart. This has never known what pain, sadness, solitude and shame are. I am thinking about what she can do in the other world. Does she have my mother with her? I do not know anything about either of them. Everybody is blaming me. My mother-in-law says it: Why did you marry my son if you do not bear a boy for him? My husband says it: You are young yet, you may beget a lot. Next time you will give birth to a boy. I cannot let my grief out. Nobody is listening to me. I wish I was hearing that you are coming upwards on the stair! I imagine myself as a bird. I am soaring high among the clouds, and the world seems distant under me. The weight of the jade stone - which I carried in order to protect my child to be born - is oppressing me. I am thinking of my dead little girl continuously."

Yes, because they correspond. There is a female cryptogram, both of them know it masterfully, and since it is for women, the men do not consider it interesting. They can meet very rarely personally, but through the correspondence they manage to remain close to each other. But unfortunately Lily is not able to understand Snow Flower's pain: miscarriage was a natural and a frequent thing in those days, and nobody considered it a tragedy if a daughter died so. Neither Lily. She cannot just symphatize with Snow Flower, be simply with her in her pain, she expects of her girlfriend to exceed her pain, to try to become pregnant again. Lily cannot say anything else to Snow Flower, only what she was told when she had trouble or pain. In this way Lily also betrays her.

This masterpiece displays the fate of millions of women. Only one question is on my brain ceaselessly: how this may have happened? how this may have been done with the half part of Chinese people?

Álmomban színházban vagyok. Velem van néhány ismerősöm is. Valami baj van velem, ezt tisztán érzem, zsidó vagyok, vagy valami hasonló, kitaszított. Felszólítanak, hogy menjek ki a színpadra, azért, mert zsidó vagyok vagy mi. El kell különüljek. Közben azt mondják, hogy nem lesz semmi baj. De én tudom, hogy baj lesz. Ágyak vannak a színpadon. Várok, húzom az időt, hátha nem marad hely nekem ott. Megtelnek az ágyak a kitaszítottakkal, én megbújok a nézőtéren. Egyszercsak valami történik, utána döbbent csend. Odanézek. Lefelé kell néznem, valahogy elmélyült a színpad. A kitaszítottak egy jakuzzifélében fekszenek véresen, összetörten. Gránáttal robbantották őket fel. Émelygek, rettenetet érzek. Elbújok a nézőtéren, félek, mi lesz, ha észrevesznek, megismernek. Közben arra gondolok, hogy dehát ezt nem tehetik! Egy színházban! Folytatódik az előadás. Mások, köztük egy ismerősöm is, azt mondják, hogy a korábbi gyilkosság csak színjáték volt, felfedezni vélik a szereplők között a kitaszítottakat. Azt gondolják, hogy élnek. De én tudom, hogy az ismerősöm hajlamos nem látni, ami van, a megmagyarázhatatlant is megmagyarázni, mentségeket keresni a megbocsáthatatlanra. Ennek ellenére bennem is éled a remény: lehet, hogy színházban vagyok?

Elmentem Oslóba. Egyedül. Nem így terveztem, de volt egy lemondhatatlan repülőjegyem, és nem akartam veszni hagyni. Még sohasem voltam egyedül külföldön, gondoltam, itt az ideje kipróbálni, milyen az. Csak a repülőjegyem volt meg, pénzem viszont nem nagyon akadt. Így a couchsurfinghez folyamodtam: ez egy neten szerveződő közösség, akik arra vállalkoznak, hogy saját lakásukban látnak vendégül néhány éjszakára turistákat azzal a céllal, hogy kicsit megismerkedjenek más országból érkező emberekkel. Írtam nyolc önkéntes vendéglátónak, öten nem válaszoltak, ketten megírták, hogy nem jó nekik az időpont, amikor mennék, de egy valaki hajlandó volt fogadni. Nagyon örültem. Eddigi utazásaim közül azokat élveztem legjobban, amikor közelebbi kapcsolatba tudtam kerülni a helyiekkel. Nagy reményekkel indultam neki az útnak.

Oslóban hideg van. Nagyon. Húsz percenként be kellett menekülnöm egy-egy múzeumba

pár órára, alaposan felmelegedni. Viszont finom gyors ételeket lehet kapni, igaz borsos áron. Kedvencem a parajjal és fetával töltött calzone volt. Jók a múzeumok is: megnéztem Munch képeit, voltam modern múzeumban is, láttam a viking korabeli hajókat, a Nobel békedíj centrumot, ellátogattam a Nemzeti Galériába (ahol a legtöbb teremben nagyon hideg volt, gondolom, a képeknek nem tesz jót a meleg, de nekem nagyon jól esett volna, főleg, hogy a kabátomtól gondosan megszabadultam még a legelején). Nagyon sok helyen láttam gyerekcsoportokat. A gyerekek leültek a képekkel szemben, s egy-egy felnőtt foglalkozott velük nagyon interaktív módon. Tetszett, amit láttam. Egészen pici gyerekeket is megfigyeltem, a norvégok, úgy látszik, tudják, hogy nem lehet eléggé korán kezdeni. Iszonyú drágaság van ott, legalábbis a magyar árakhoz és fizetésekhez képest.

Szállásadóm egy negyvenes férfi, eredetileg angol, tizenhat éve költözött Oslóba, mert norvég nőt vett feleségül. Azóta már elváltak, most egyedül él egy kis lakásban. A város szélén lakik egy hegy tetején, gyönyörű helyen, de busszal húsz perc alatt be lehet jutni tőle a belvárosba. Beszélgettem vele. Elmondta, hogy számítógépes szakember, most épp nem dolgozik, mert múlt hónapban egy halom pénzt keresett, úgyhogy most abból él. Norvégiában rengeteg a munkalehetőség, Svédországból is sokan átjárnak, s nagyon jók a fizetések. Azt mondta, hogy ha őt kihívják megjavítani egy gépet, csak a kiszállásért kb. 33 eFt-ot kap. S ő még kevesebbet is kér az átlagnál, mert bevándorló és fekete - sajnos a norvégok között is sok a rasszista, tele vannak előítélettel. A múlt hónapban volt egy nagyobb munkája, kemény nyolc órát dolgozott vele, s több mint félmillió forintnyi koronát keresett vele.

Valahogy aztán a nők helyzetére terelődött a szó (nem is értem, hogyan, de velem mindig ez történik :)), s annyira jó volt, hogy ő elismerte, hogy a nők tényleg elnyomottak. Mivel ő is egy kisebbséghez tartozik, nagyon érzékeny más csoportok elnyomására. Tőlem megkérdezte, hogy egyedül élek-e, és hogy-hogy egyedül utazom. Csodálkozott, hogy egy ilyen jó nőnek, aki ráadásul ennyivel fiatalabbnak látszik a koránál, nincs barátja. (Ha egy nő egyedül van, az általában senkinek sem jut eszébe, hogy esetleg ő nem talál olyan partnert, aki megfelelne neki, mindenki csak azt nézi, hogy a nő megfelelne-e a férfiaknak!)  Elmondta, mennyivel jobban szeret nőkkel barátkozni, mint férfiakkal, mert a nőkkel sokkal jobban és mindenről lehet beszélgetni. Vannak férfi barátjai is, de velük csak a fociról, a nőkről, a piáról és az időjárásról lehet eszmét cserélni. Hangot adott nemtetszésének azzal kapcsolatban, hogy sok férfi nehezen visel el egy női főnököt, mintha elfelejtenék, hogy az első tanítómesterük, az anyjuk is nő volt. Kritikusan szólt azokról az ismerőseiről, akik munka után hazamennek, és a tévé előtt döglenek, minden háztartási munkát, a gyerekekkel kapcsolatos összes teendőt a feleségükre hagyva. Elmondta, hogy ő két hónapig otthon volt GYES-en a gyerekeivel, s hogy az a rövid idő nagyon jó lecke volt számára. Rájött, hogy annál keményebb munka nincs, mint gyerekekkel lenni napi huszonnégy órában, pillanatnyi szünet nélkül. Elmondta, hogy számára a nemek közötti egyenlőség evidencia.

Ehhez képest a beszélgetésünket 99%-ban leuralta, nem nagyon hagyott szóhoz jutni. A kiejtésemet szexinek nevezte, s bár semmit nem tudott rólam, viccesen megkérte a kezemet. Megjegyzéseket tett a testemre, hogy mennyire jól karbantartom, s hogy amikor átölelt, érezte, hogy milyen izmos vagyok. Ezzel elérkeztünk a jó öreg és nagyon ismerős szexuális zaklatáshoz is. (Egy barátom utólag azt javasolta, hogy a legközelebbi hasonló helyzetben mondjam azt, hogy én meg éreztem, hogy milyen kicsi a péniszed, úgyhogy kopj le most rögtön. Talán így meg lehet értetni, mennyire nem helyénvaló csak úgy, megfelelő kontextus nélkül egy nő testére akármilyen megjegyzéseket tenni.)

Viszont átengedte az ágyát nekem, ő aludt a nappaliban a kanapén. Kölcsönadott egy termoszt, hogy forró teát tudjak magammal vinni. Az is jó volt, hogy legalább vitatkoznom nem kellett vele alapkérdésekről. Elviekben sok mindenben egyetértettünk, "csak" akkor váltott át (számára észrevétlenül) hagyományos macsó szerepbe, amikor nőként, potenciális partnerként kezelt engem.

Hazafelé Koppenhágában vesztegeltem órákig, mert a csatlakozás késett. Közben megismerkedtem egy magyar nővel, épp most jött haza a barátjától, aki Koppenhágában dolgozik. Valahogy most meg a bántalmazás került szóba, és elmondta, hogy az előző partnere, egy nála 15 évvel idősebb férfi lassan egy éve zaklatja, nem akar beletörődni abba, hogy a nő szakított vele. Kapcsolatuk egésze is arról szólt, hogy nem fogadta el a nő döntéseit, féltékenykedett, elszigetelte a partnerét, s közben semmirevalónak nevezte, leépítette az önbizalmát. Azt mondta a nőnek, hogy ne dolgozzon, majd ő eltartja, ami logikusnak is tűnt a nő számára, hiszen a férfi rengeteg pénzt kereső értelmiségi volt. Később aztán a fejéhez vágta ezt is, hogy neki kell eltartania a nőt. A végén már alig mert pénzt kérni a férfitől, mert tudta, hogy abból (is) mindig balhé lesz. Így érte el a férfi, hogy anyagilag is teljesen kiszolgáltatottá váljon. Kapcsolatuk végén már semmi jót nem tudott magáról gondolni, csoda, hogy össze tudta szedni az erejét a szakításhoz. De sikerült. Azóta persze a férfi zaklatja a munkahelyén, a családját hívogatja, próbálja befeketíteni a nőt, pedig már van új barátnője is. A korábbi barátnőit is zaklatta, beszélgetőtársam nem gondolta, hogy ez figyelmeztető jele annak, hogy vele is ezt fogja tenni, ha véget ér a kapcsolatuk. Persze az elején még senki sem gondol arra, hogy az épp elkezdődő kapcsolat valaha is véget ér. Nagyon jót beszélgettünk, örülök, hogy megismertem.

..................................................................................................................................

It is cold in Oslo. Extremly. I had to flee into a museum in every twenty minutes for a few hours to warm up thoroughly. On the other hand it is possible to buy delicate fast foods, but at a very high price. Calzone filled with spinach and Feta cheese was my favourite one. I loved the museums: I looked at Munch pictures, was in the Modern Museum, saw the Viking ships, the Nobel Peace Prize Centre, I visited into the National Galery (where it was intense cold in most rooms, I think the warmth does not do the pictures good, but I would have been pleased by it very much, mainly because I got rid of my coat carefully at the entrance). I saw child groups a lot of times. The children sat down opposite the pictures, and an adult dealt with them on a very interactive manner. Liked, what I saw. I tracked entirely tiny children, the Norwegians seemingly know that it cannot be started too early. There is horrible dearness there, at least compared to the Hungarian prices and payments.

Megyek a repülőtéren, húzom magam után a bőröndöm. Előttem a lányom és az anyám. Ők is húzzák a bőröndjüket. Nézem a feliratokat, de nem értem őket, arab (vagy egyéb számomra értelmezhetetlen) nyelven íródtak. Félek, hogyan találom majd meg, amit keresek. Megyek. Egyszercsak már nem látom a lányomat és az anyámat. Nézem, merre lehetnek, de nem találom őket. Félek, hogyan fogok egyedül boldogulni. Megyek tovább. Lenézek, s már nem látom a bőröndömet sem, valahol elhagytam. Megyek tovább. Szabadon, könnyen. Arra gondolok, de jó, hogy a csizmám a lábamon van, nem raktam a bőröndbe. Kiérek a szabad ég alá. Egy farkas közelít felém. Félek. Válltáskámmal csapkodok felé, hogy távol tartsam magamtól. Nagy kutyák jönnek. A kutyáktól mindig is féltem, volt egy három éves koromban megálmodott rémálmom egy kutyával, azóta is kísért. Most is félek tőlük. Őket is a táskámmal próbálom elriasztani. Egyszercsak arra leszek figyelmes, hogy nyalogatják a kezem. Már nem félek.

Végre nekiláthatok ennek is, leírni, mennyire jó volt B.-vel Amszterdamban az az öt nap! Annyira, hogy vad terveket kezdtünk szőni arról, hogyan kellene kiköltözni, s egy olyan helyen élni, ahol nyugodtan lehet biciklizni fel és alá, ahol szélesebbek a bringautak, mint a járdák, ahol szinte nincsenek autók a belvárosban, és ezért rendkívül tiszta a levegő, ahol az emberek udvariasak, segítőkészek, ahol az eladók munkájuk végzése közben beszélgetést kezdeményeznek az idegenekkel, és mosolyognak vég nélkül, ahol gyönyörű színes házak vannak és rengeteg csatorna, ahol a boltokban sokkal szebb, színesebb a kínálat, mint nálunk, mert az emberek is színesebben öltözködnek, mint itthon.

Öt napot töltöttünk itt megállás nélkül: voltunk a táska múzeumban, megnéztük Van Gogh képeit, fotózkodtunk Madame Tussaud hírességeivel, ültünk óriáskeréken, játszottunk a helyi csodák palotájában, simogattunk kecskéket és bárányokat az állatkertben, néztünk (nagyon rossz) filmet egy elegáns moziban, beültünk egy kabaré showra és egy coffee shopba, ettünk-ittunk mindenfélét, kétágyas szobában aludtunk egy hostelben, meghallgattuk a modern múzeumban, mitől művészet a szemét, hajóztunk a kanálisokon le-föl, csodáltuk a házakat, lakóhajókat, és egy egész napig magunk is bringával közlekedtünk mindenhova. Jól éltünk.

Itthon nagyon lelkesen osztottuk meg élményeinket a barátainkkal, s azt sem rejtettük véka alá, hogy kivándorlási terveink vannak. De megtudtuk, hogy a hollandok sem kedvesek a bevándorlókkal, csak a turistákkal, több barátunk is ismer embereket, akik éltek évekig Amszterdamban, és utáltak ott lakni. Olyannal senki sem találkozott, aki hosszabb ideig ott élt, és szerette is. Úgyhogy ez elég egyszerűen megoldódott számunkra. Bár egy újabb álommal kevesebb, már megint.

Ezt énekeljük mi is. Elolvadok tőle, mindig.

Barátaimmal elmentünk Bécsbe megnézni a kiállítást és kicsit élvezni Bécs valamivel jobb levegőjét így a karácsonyi vásár idején. Nagyon jó ötlet volt. Kinn töltöttünk egy éjszakát egy hostelben, ahol kaptunk egy különálló apartmant, így volt időnk bőven mindenre. Online már nem tudtunk jegyet venni, mind elkelt már addigra, így azt találtuk ki, hogy a második napon megyünk oda jóval nyitás előtt, hátha nem kell nagyon sokat várnunk, míg bejutunk. Nem sikerült: sem jóval korábban odaérni, sem hamarosan bejutni. Több mint két óránkba telt, de nagyon megérte.

A képeket nézve végig torkomban éreztem a sírást (így van ez, ha az ember elfojtja, olyankor rossz helyen jelentkezik). Mondhatnám azt is, hogy emocionálisan nagyon megterhelő volt, így távolságtartóbb lenne. Belerokkantam a végére, a jó öreg (és régen tapasztalt) derékfájás is visszajött, ahogy kell, jelezve az érintettséget és azt, hogy nincs idő és tér arra, hogy magammal, a fájdalmammal foglalkozzak. Nagyon mélyen fekvő húrokat pendítenek meg bennem ezek a képek. Ismertem már sokat közülük, legelőször a Frida című filmben találkoztam velük. Utána jöttek a művészeti könyvek, és most eredetiben láthattam rengeteget alkotást.

Nagyon szépek voltak a fények, jól voltak megvilágítva a képek, némelyik csakúgy ragyogott. Ilyen hasznos és érdekes feliratokat még sosem láttam kiállításokon (igaz, az utóbbi 30 évben elég kevesen voltam, csak mostanában kezdtem el újra ilyen helyekre látogatni): szinte mindegyik képhez tartozott egy, a művet megérteni segítő, a motívumokat magyarázó, életrajzi elemeket felevenítő, a képet kontextusba helyező hosszabb leírás (németül és angolul). Csak az a fájdalom, csak azt tudnám feledni ...

Frida Kahlót apja szabadszelleművé, függetlenné nevelte. Egy tragikus buszbaleset során olyan súlyos fizikai sérülései lettek, amelyekből sohasem tudott felépülni teljesen, egész életében fájdalmai voltak. Ehhez járult az a nem kevésbé súlyos baleset, melynek során megismerkedett és beleszeretett férjébe, aki hasonlóképpen sok fájdalmat okozott neki. Fájdalom kívülről és belülről, szinte megszakítás nélkül. Ez volt a része. Szerencsére rátalált a festészetre, így ki tudta rajzolni magából egy töredékét.

Utána már nem nagyon tudtunk mást csinálni, mint különböző helyekre beülni, enni-inni-beszélgetni. Mozdulni már nem. Estére a hó is megérkezett, ahogy sejtettük. Érkezésünket még napsütés ünnepelte, első nap rengeteget sétáltunk, nevettünk, snapszoztunk, bolhapiacoztunk, kávéztunk, sütiztünk. Hazafelé előbb Klezmatics szólt az autóban, majd a rádió. A hó esővé változott, miközben barátom elmesélte álmát és a hozzá fűződő érzéseit, gondolatait. Fájdalom már megint, rengeteg. Torkomban a sírás.

Szűrővizsgálatra mentem, vérvétel kellett hozzá. A szűrőállomáson férfi orvos vette le a vért. Lehet persze, hogy nem is orvos volt, jutott most eszembe, végül is nem mutatkozott be. Csak valahogy fura lett volna azt gondolnom, hogy férfi ápoló. Mindenesetre enyhe rémület futott át az agyamon: hogy fog egy férfi tőlem vért venni? De gyorsan elhessegettem félelmemet azzal, hogy biztos csak előítélet, hogy a nőknek ez jobban megy. Felgyűrtem mindkét karomon a pólómat, tudtam, hogy nem lesz könnyű menet. Nagyon alacsony vérnyomásom és ki tudja, még milyen genetikai vagy egyéb meghatározottság miatt, a vénámat viszonylag nehéz megtalálni. Fel voltam tehát készülve, azt gondoltam, mindenre. Először a jobb karomon fúrt egy lukat, de vér nem jött belőle. Utána még egy sebet ejtett rajtam, továbbra is eredménytelenül. Ekkor már megjegyezte, látva, hogy a tű kihúzása után sem vérzek, hogy biztos boszorkány vagyok. Elővette a bal karomat is, közben kedélyesen azt mondta, hogy valószínűleg nagyon elkényeztettek, biztos nem kellett semmit dolgoznom, ha ennyire nem látszanak a vénáim. Röviden felskicceltem neki életemnek azt a részét, amikor két kicsi gyerekemet cipeltem a karomon vég nélkül, hátha elismeri, hogy mégsem vagyok/voltam ingyenélő. Nem ismerte el. Viszont hirtelen azt kérdezte, nem voltam-e korábban drogos. Tátva maradt a szám, majd röhögésben törtem ki. Annyira abszurd volt, hogy saját nyilvánvaló bénaságáért ennyire kényszeresen bennem keresi a hibát! S annyira igazságtalan és szemét! Akkor már a negyedik próbálkozásnál tartottunk. Nagyon elegem volt, ezért megmutattam neki, hol próbálja meg, és láss csodát, sikerült. Addigra már az ájulás szélén jártam.

Igen, említettem, hogy nálam ez sosem egyszerű, mármint a vérvétel, de nem is szokott ennyire megterhelő lenni. És most nem a fizikai részére gondolok. Életemben legalább százszor vettek már tőlem vért, mindannyiszor nők, voltak köztük ügyesebbek és ügyetlenebbek, tapasztalatlanok és nagyon tapasztaltak, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy a művelet közben, a lehető legkiszolgáltatottabb helyzetben földig alázzon. És lehet persze, hogy véletlenül alakult így, hogy pont egy férfi tette ezt velem, de én ebben nem nagyon hiszek. Mint ahogy azt is kevéssé tudom elképzelni, hogy ez a férfi ugyanezeket mondta volna nekem, ha férfi lennék. A férfiak szocializációjából logikusan következik a nők lekezelése és lebecsülése, ez nyilvánult meg világosan a szavaiban. És még az a tudás, hogy ő ezt megteheti.

A minap megint Pesten jártam, igyekeztem volna a kóruspróbára. Épp a Dózsa György úton álltam, előttem kocsisor, amikor a mögöttem araszoló nagyméretű személyautó sofőrje megelégelte a sorban állást, s úgy döntött, hogy a buszsávban tör előre. A baj csak az volt, hogy rosszul mérte fel a köztünk levő távolságot, így előzés közben elkapta a hátsó lökhárítóm jobb sarkát. Óriási volt a csattanás. Megkövülve figyeltem, ahogy pillanatnyi tétovázás nélkül elhajtott, mintha mi sem történt volna. Ültem az autóban, s azon tanakodtam, mit csináljak. Már épp elhatároztam, hogy tovább megyek én is, hiszen nincs mit tenni, az elkövető lelécelt, amikor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Járókelők integettek a járdáról. Udvariasan kiszálltam, és kérdésükre tájékoztattam őket arról, hogy igen, észleltem, hogy belém jöttek, de mivel a kárt okozó elhajtott, ezért nem szálltam ki a kocsiból. Két másik fiatal férfi lépett ekkor hozzám, s elmondták, hogy ők felírták a cserbenhagyó rendszámát. Röviden elmesélték, hogy ők is jártak már így, mármint, hogy valaki kárt okozott nekik, és nem állt meg, s hogy nekik nem volt akkora szerencséjük, mint nekem, senkinek sem volt akkora lélekjelenléte a közelben, hogy feljegyezte volna a rendszámot. Kérdésemre megnyugtattak, hogy hajlandók tanúskodni is mellettem. Teljesen elájultam a kedvességüktől, a segítőkészségüktől, attól, hogy még kényelmetlenséget is vállalnak az igazság kiderítése érdekében. Javasolták, hogy szóljak a közelben állomásozó rendőröknek, akik egy rendezvény felügyeletére voltak láthatóan kirendelve. Szóltam, ők pedig beszóltak a közlekedésieknek. Megkérdeztem őket, ne álljak-e félre a szélső sávba, kicsit el az útból, de ők arra utasítottak, hogy maradjak az autómmal ott, ahol vagyok, a középső sávban. Így is tettem. Összeszereltem az elakadásjelző háromszöget, és kiraktam az autóm mögé. Nem telt bele két perc, amikor mögöttem újabb két autó koccant össze. Az elsőt egy nő vezette, ő megállt, amikor meglátta az előtte álló autómat, de a mögötte levő nem. Mondanom sem kell, hogy a vétkes autó sofőrje kezdett kiabálni a nővel. Szó szót követett, végül ők megállapodtak egymással, nem várták meg a közlekedésiek kiérkezését. Ezek után a rendezvényt felügyelő rendőrök mérhetetlen szakértelemtől vezérelve már meggondolták magukat: szóltak, hogy álljak félre a buszsávba. Így tettem.

Körülbelül 10 perc múlva érkezett meg az első rendőrautó, ő biztosította a helyszínt azzal, hogy mögém állt. Néhány perc múlva egy újabb jött, ő elém helyezkedett. Mindkettőben 2-2 rendőr ült. De ők mást nem csináltak, nem kezdték el az ügyet intézni, csak vártak velem együtt. Több mint félóra múlva érkeztek meg az intézkedésre is képes rendőrök egy újabb autóval. Én akkor már nagyon türelmetlen és fáradt voltam, legszívesebben hagytam volna az egészet, a károm nem volt jelentős, csak a hátsó lökhárítóm sérült, kezdtem úgy érezni, hogy nem tudok annyit nyerni az üggyel, amennyi kényelmetlenséget okoz. S milyen igazam volt! A tanúk adatait még az elsőként érkező rendőrök felvették, s miután elmesélték nekik, hogy történt az eset, és mi az elkövető rendszáma, elmehettek. Az újonnan érkező rendőröket a régiek tájékoztatták arról, hogy egy autós belém hajtott, miközben én egyhelyben álltam. Ezek után a következő kérdéseket tették fel nekem egy spontán szondáztatás után: milyen sofőrnek tartom magam? mióta vezetem ezt az autót? milyen állapotban vagyok, nem vagyok-e túl fáradt? mennyit vezettem az eset előtt, milyen messziről jövök? ismerem-e az útvonalat, tudom-e, hol vagyok? tudom-e, ki jött nekem, mert ha ismerném az elkövetőt, fennállna a lehetősége annak, hogy csak bosszúból akarom bajba keverni (mi? hiszen négy tanúm van arra, ami történt!)? ismerem-e a tanúkat? (Megismétlem: álltam az autóval, miközben valaki belém jött!)

A kérdések után meg kellett mutatnom, hol történt az ütközés, s erről fotót is készítettek. A fotós a végén közölte, hogy készen vagyunk. Én ezt úgy értettem, hogy tényleg készen vagyunk, beültem az autóba, és elhajtottam. Pár száz métert haladhattam, amikor szirénázó rendőrautóra lettem figyelmes. Arra gondoltam, de csak viccből, hogy biztos utánam jön. De nem volt vicc, tényleg beállt mellém a következő piros lámpánál. A hozzám közelebbi letekerte az ablakát, s elkezdett kiabálni: mit képzel maga? hová megy? még nincs vége! Hebegni kezdtem, hogy dehát nekem azt mondták, hogy végeztek. Kiderült, hogy csak a fotózásra gondoltak, és különben sem kaptam még meg a jegyzőkönyvet. Hát tényleg nem, de én már nem is akartam semmit kapni, csak szabadulni. Szirénázva kísértek vissza a tetthelyre. Még halkan megjegyeztem, hogy remélem, majd az elkövetővel is legalább ilyen durván fognak beszélni, mint a vétlen áldozattal. Újabb fél órát kellett még várnom, hogy megszülessen a jegyzőkönyv. Az egész mindösszesen két óráig tartott hat rendőr részvételével. Közben nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy jézusmária, tényleg vannak komoly dolgok az életben. Mint pl. ez a koccanás, a kb. 10 eFt-os kárral. Ez már döfi, ehhez tényleg kell hat rendőr két munkaórája, nálunk aztán tudják, hogy kell ezt csinálni. Bezzeg ha a pasim vert volna meg, arra egy rendőrt sem pazarolnának, de minek is, hiszen ha ismered az elkövetőt, és nő vagy, akkor valószínúleg csak bajba akarod keverni a feljelentéssel, mint tudjuk.

Végre elmehettem. Remegett kezem-lábam. Sokáig nem értettem, mert az ütközéstől tényleg nem ijedtem meg. Utána szerencsére a barátaimmal találkoztam, de alig tudtam elmondani, mi történt velem, nem tudtam összeszedni a gondolataimat, sokkos állapotban voltam. Csak másnap tudtam megfogalmazni, hogy igen, ha valóban elhagytam volna a helyszínt, valószínűleg semmi bajom nem lett volna, kicsit dühöngtem volna a cserbenhagyó miatt, de kész, ennyivel megúsztam volna. A rendőri intézkedés viszont teljesen kicsinált, traumatizált. S a legszörnyűbb az a gondolat, hogy vajon ugyanígy bántak volna-e velem, ha férfi vagyok? Megkérdezték volna-e egy férfitől, hogy milyen sofőrnek tartja magát, és meggyanúsították volna-e azzal, hogy csak bosszút akar állni egy ismerősén? Szinte biztos, hogy nem.

Még valami elgondolkodtatott: azért is volt nehéz felismernem, hogy mitől lettem ennyire rosszul, mert igazából nem voltak velem az átlagosnál durvábbak a rendőrök, csak azt kaptam, amihez szokva vagyok hivatalos személyektől. Annyira megszokott a dolog, hogy már szinte észrevehetetlen. Csak a testem jelezte, hogy valami nagyon nem volt rendben. S az is csak azért, mert most az átlagosnál hosszabb ideig voltam kitéve ilyen romboló hatásnak.

Mostanában szívesen hallgatom...

Szerelmemtől tudom, hogy ha Norvégiában egy beosztott panaszt tesz közvetlen főnöke ellen, mert mondjuk az türelmetlen, ingerült vele, vagy az indokoltnál több feladatot ró rá, akkor a főnök feljebbvalói élből a beosztottnak hisznek. Első dolguk ilyenkor, hogy rapportra hívják a közvetlen főnököt, ismertetik vele a vádakat, és azon nyomban megtiltják neki, hogy a beosztottal bármilyen módon kapcsolatba lépjen. Ettől a pillanattól kezdve csak közvetítőkön keresztül érintkezhetnek egymással, ily módon megvalósul az áldozat hatékony védelme. Norvégiában mindenki tudja ugyanis, hogy a hatalommal való visszaélés általános jelenség, s hogy az erőszak hatalmi kérdés, vagyis csak az lehet erőszakos, aki megteheti, mert több hatalommal rendelkezik, mint a másik. Azt is tudják, hogy csak az elkövetőn múlik, abbahagyja-e az erőszakos viselkedést (amit persze különböző, lehetőleg súlyos következmények kilátásba helyezésével elő lehet segíteni, s ott meg is tesznek mindent ezért), nem az áldozattól várják el, hogy tegyen valamit.

Megpróbálom elképzelni ezt a helyzetet Magyarországon. Tegyük fel, hogy a főnököm gyakran kiabál velem (mint ahogy ez oly általános itt), megaláz, és több munkát végeztet velem, mint a kollégámmal. Panaszt teszek hát a cégtulajdonosnál. Már itt elakadok, mert nagyon nehéz elképzelnem, hogy ilyen "semmiségért" bejelentést teszek. De mondjuk egy nemrég hallott norvég példán felbuzdulva megteszem. A legreálisabb reakciónak azt tartom, hogy a tulajdonos majd meg akarja magyarázni nekem, hogy próbáljam megérteni a főnökömet, nem akar ő rosszat nekem, legyek kicsit tekintettel rá, hiszen tudjuk mindannyian milyen súlyos személyes problémái vannak. Különben meg ilyen a vezetési stílusa, nem lehet ellene semmit sem tenni. (Vagyis nem az elkövetőtől, hanem tőlem, az áldozattól várna el további erőfeszítéseket annak érdekében, hogy helyreálljon a rend.) Ha meg például vesztemre még nő is vagyok, akkor azt is megkapom, hogy ne legyek már annyira túlérzékeny, és egyébként nem attól vagyok-e olyan ideges, hogy épp menstruáció előtt állok. Szintén hétköznapi lehetőség lenne, hogy megkérdőjelezné minden szavamat, majd szembesítene a főnökömmel, s közösen földbe döngölnének. (Magyarországon még a nemi erőszak vádjánál is elsősorban az áldozat áll a vizsgálat középpontjában, az ő hitelessége, öltözködése, viselkedése. Civilizáltabb helyeken tudják, hogy a nemi erőszak súlyos bűncselekmény, amelyet az elkövetők követnek el, nem az áldozatok.) De ha a legpozitívabb helyzet állna elő, vagyis az, hogy komolyan veszi és elhiszi minden szavamat, akkor sem jutna eszébe, hogy megvédjen a felettesemtől. Nálunk még az erőszakkal hivatalból foglalkozók sem rendelkeznek megfelelő tudással a bántalmazásról, az egyszerű cégtulajdonosok pláne nem, nincsenek tehát bármikor elővehető normák, eljárások, automatizmusok az ilyen helyzetek kezelésére. Így kerülnék csöbörből nagyon veszélyes helyzetbe. Ha a főnököm vérbeli bántalmazó, akkor nyugodtan folytathatná kínzásomat (ahogy ezt a bántalmazók törvényszerűen tenni szokták), senki nem akadályozná meg őt ebben. (Persze, ha nem akarná folytatni, akkor abbahagyná, mert tényleg azt tehet, amit akar - de akkor valószínűleg nem lenne bántalmazó.)

Egyszerűen nem lennék biztonságban az elkövetőtől, ezért aztán az egész gondolatkísérlet teljesen felesleges, nincs az az épeszű alkalmazott Magyarországon, aki a munkahelyi hatalmi visszaéléseket bejelentené (a kivételek csak a szabályt erősítik).

Egy dolog biztos: áldozatnak lenni rossz, de nálunk még rosszabb.

A filmkészítés felelősségteljes munka. A film hatni tud a társadalomra, a nézőkre, alakítja a társadalmi normákat, a készítők választása szerint megerősíti a régieket vagy újakat hoz létre. Normateremtő.

A Hétmérföldes szerelem is tudja ezt, első jelenete egy olyan nőt mutat be, aki ha nemet mond, igenre gondol, és a férfi főhős (Justin Long) cinikusan még rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy szándékosan félreérti partnerét. A nő ugyanis udvariasságból azt mondja a férfinak, hogy ne fáradjon azzal, hogy ajándékot vesz neki a születésnapjára, amit a férfi annyira komolyan vesz, hogy fel sem köszönti, dobozban tálalja a szokásos pizzát, s minden egyéb lacafacázás, udvariassági körök nélkül vinné az ágyba rögvest vacsora után. A nő egy darabig igyekszik jó képet vágni a dologhoz, majd egyenesen rákérdez, hogy hol van a meglepetés. Ekkor Long ártatlanul kerekedő óriási szemekkel csinál hülyét belőle: de hiszen azt mondtad, hogy ne vegyek semmit. Igen, de ... mondja a nő, de ebből már nem lehet jól kijönni, s nyilván ez volt az alkotók szándéka. Ezzel a jelenettel a film megerősíti azt a nagyon káros sztereotípiát, mely szerint a női "nem" "igen"-t jelent, ami a nemi erőszakok kb. 90%-áért tehető felelőssé. 

A film cselekménye nagyon egyszerű: Long és a női főhős, Drew Barrymore összeismerkednek, egymásba szeretnek. A konfliktus abból áll, hogy Long New Yorkban él, Barrymore pedig San Franciscóban lakik és tanul: újságírónak készül. Egy ideig működik köztük a távkapcsolat, még élvezik is, majd egyre frusztráltabbak lesznek. Mindketten igyekeznek abban a városban állást találni, ahol szerelmük él, így próbálnak egymás közelébe kerülni.

A helyzet akkor fokozódik, amikor Barrymore - miután New York összes újságjától eltanácsolták - a nagyon patinás San Franciscói Krónikától kap állásajánlatot. Hihetetlen lehetőséget jelent ez egy kezdő újságíró számára, nem is álmodott róla, hogy őt választják a rengeteg jelentkező közül. Gyorsan felül az első gépre, meglátogatja szerelmét, s elmondja neki, hogy állást kapott a nagy múltú lapnál. Long erre nem azt mondja neki, hogy "rettentően örülök a sikerednek, büszke vagyok rád, hogy annyi jelentkező közül téged választottak, boldog vagyok, hogy örülsz és szakmailag fejlődhetsz", hanem azt, hogy "nem is mondtad, hogy jelentkeztél oda". Barrymore magyarázkodni próbál, de mindannyian tudjuk, hogy semmi értelme: Long bedurcul, leissza magát, megalázza a szerelmét mások előtt, egyszóval bosszút áll, és senki másra nem tud gondolni, csak magára (ilyen a szerelem, mint tudjuk). Végül kibékülnek. El kell dönteniük, mit tegyenek. Longról lehet tudni, hogy nem szereti a munkáját, gyűlöli, amit csinál. Tehát ő lenne a mobilisabb, mert szar munkát tudna találni San Franciscóban is. Barrymore-nak egyetlen esélye van, s az San Franciscóban van. Erről kellene beszélniük. Ehelyett Long előáll egy nagyon aljas, övön aluli ajánlattal: azt mondja, hogy szereti Barrymore-t, vele akar élni, költözzön hozzá a nő. A film azt sugallja, hogy ez egy olyan rendkívüli ajánlat, amit egy nő sem utasíthat vissza, Barrymore sem tehet mást, hirtelen feladja minden álmát, vágyát, s úgy dönt, mindent feláldoz azért az örömért, hogy összeköltözhessen Longgal. Amikor a nővére megkérdezi, mit fog csinálni New Yorkban, azt feleli, hogy pincérnői állást biztos talál ott is. Mindenki boldog, csak én vagyok egyre dühösebb. Eljön a búcsú, a költözés pillanata, az utolsó vacsora San Franciscóban. Ekkor Long magába száll, s úgy dönt, hogy megengedi Barrymore-nak, hogy elfogadja álmai állását, de kapcsolatuknak véget kell vetniük, mert nem bírnak távkapcsolatban élni. Úgyhogy mindenki megy a maga útján tovább. Eltelik pár hónap, mikor újra találkoznak. Kiderül, hogy Long egy közeli városba költözött, ott hagyta New York-i állását, hiszen úgyis utálta, így már nincs semmi akadálya annak, hogy járjanak.

A filmben ábrázolt párkapcsolat nagyon egyenlőtlen. A távolság problémájának megoldása a nőre nehezedik jóval nagyobb súllyal, valahogy mindenki (ő maga is) tőle várja, hogy költözzön el otthonából, hagyja el családját (a nővérééknél lakik) és barátait, miközben a férfinek New Yorkban csak a barátai laknak. Bár a film happy enddel zárul, senki sem lesz vesztes, mégis az idáig vezető út nagyon igazságtalan: a nő először feladja az álmait, úgy dönt, hogy a párkapcsolat érdekében feláldozza magát (ez a nő feladata), ezután (és csakis ez után) a férfi az (és csakis ő), aki úgy dönthet, hogy lemond erről az áldozatról. A férfi az igazi döntéshozó, a nő csak önsorsrontó tud lenni, s ezt akadályozza meg a hős férfi.

Rosszullétemet csak fokozta a dialógusok hihetetlenül alacsony színvonala ("milyen volt?" "nagyon jó"), hogy az egész filmben nem történt szinte semmi, hogy csak arról rinyáltak, milyen rossz oly távol élni egymástól, de igazából beszélgetni sem tudtak egymással semmiről, bár a film alapötlete pont az volt, hogy nagyon egymásnak voltak teremtve (hogy milyen szempontból, az nem derült ki).

Ezt az élményt senkinek sem ajánlom.