Szerelmemtől tudom, hogy ha Norvégiában egy beosztott panaszt tesz közvetlen főnöke ellen, mert mondjuk az türelmetlen, ingerült vele, vagy az indokoltnál több feladatot ró rá, akkor a főnök feljebbvalói élből a beosztottnak hisznek. Első dolguk ilyenkor, hogy rapportra hívják a közvetlen főnököt, ismertetik vele a vádakat, és azon nyomban megtiltják neki, hogy a beosztottal bármilyen módon kapcsolatba lépjen. Ettől a pillanattól kezdve csak közvetítőkön keresztül érintkezhetnek egymással, ily módon megvalósul az áldozat hatékony védelme. Norvégiában mindenki tudja ugyanis, hogy a hatalommal való visszaélés általános jelenség, s hogy az erőszak hatalmi kérdés, vagyis csak az lehet erőszakos, aki megteheti, mert több hatalommal rendelkezik, mint a másik. Azt is tudják, hogy csak az elkövetőn múlik, abbahagyja-e az erőszakos viselkedést (amit persze különböző, lehetőleg súlyos következmények kilátásba helyezésével elő lehet segíteni, s ott meg is tesznek mindent ezért), nem az áldozattól várják el, hogy tegyen valamit.
Megpróbálom elképzelni ezt a helyzetet Magyarországon. Tegyük fel, hogy a főnököm gyakran kiabál velem (mint ahogy ez oly általános itt), megaláz, és több munkát végeztet velem, mint a kollégámmal. Panaszt teszek hát a cégtulajdonosnál. Már itt elakadok, mert nagyon nehéz elképzelnem, hogy ilyen "semmiségért" bejelentést teszek. De mondjuk egy nemrég hallott norvég példán felbuzdulva megteszem. A legreálisabb reakciónak azt tartom, hogy a tulajdonos majd meg akarja magyarázni nekem, hogy próbáljam megérteni a főnökömet, nem akar ő rosszat nekem, legyek kicsit tekintettel rá, hiszen tudjuk mindannyian milyen súlyos személyes problémái vannak. Különben meg ilyen a vezetési stílusa, nem lehet ellene semmit sem tenni. (Vagyis nem az elkövetőtől, hanem tőlem, az áldozattól várna el további erőfeszítéseket annak érdekében, hogy helyreálljon a rend.) Ha meg például vesztemre még nő is vagyok, akkor azt is megkapom, hogy ne legyek már annyira túlérzékeny, és egyébként nem attól vagyok-e olyan ideges, hogy épp menstruáció előtt állok. Szintén hétköznapi lehetőség lenne, hogy megkérdőjelezné minden szavamat, majd szembesítene a főnökömmel, s közösen földbe döngölnének. (Magyarországon még a nemi erőszak vádjánál is elsősorban az áldozat áll a vizsgálat középpontjában, az ő hitelessége, öltözködése, viselkedése. Civilizáltabb helyeken tudják, hogy a nemi erőszak súlyos bűncselekmény, amelyet az elkövetők követnek el, nem az áldozatok.) De ha a legpozitívabb helyzet állna elő, vagyis az, hogy komolyan veszi és elhiszi minden szavamat, akkor sem jutna eszébe, hogy megvédjen a felettesemtől. Nálunk még az erőszakkal hivatalból foglalkozók sem rendelkeznek megfelelő tudással a bántalmazásról, az egyszerű cégtulajdonosok pláne nem, nincsenek tehát bármikor elővehető normák, eljárások, automatizmusok az ilyen helyzetek kezelésére. Így kerülnék csöbörből nagyon veszélyes helyzetbe. Ha a főnököm vérbeli bántalmazó, akkor nyugodtan folytathatná kínzásomat (ahogy ezt a bántalmazók törvényszerűen tenni szokták), senki nem akadályozná meg őt ebben. (Persze, ha nem akarná folytatni, akkor abbahagyná, mert tényleg azt tehet, amit akar - de akkor valószínűleg nem lenne bántalmazó.)
Egyszerűen nem lennék biztonságban az elkövetőtől, ezért aztán az egész gondolatkísérlet teljesen felesleges, nincs az az épeszű alkalmazott Magyarországon, aki a munkahelyi hatalmi visszaéléseket bejelentené (a kivételek csak a szabályt erősítik).
Egy dolog biztos: áldozatnak lenni rossz, de nálunk még rosszabb.
