élet a házasság után

Elmentem Oslóba. Egyedül. Nem így terveztem, de volt egy lemondhatatlan repülőjegyem, és nem akartam veszni hagyni. Még sohasem voltam egyedül külföldön, gondoltam, itt az ideje kipróbálni, milyen az. Csak a repülőjegyem volt meg, pénzem viszont nem nagyon akadt. Így a couchsurfinghez folyamodtam: ez egy neten szerveződő közösség, akik arra vállalkoznak, hogy saját lakásukban látnak vendégül néhány éjszakára turistákat azzal a céllal, hogy kicsit megismerkedjenek más országból érkező emberekkel. Írtam nyolc önkéntes vendéglátónak, öten nem válaszoltak, ketten megírták, hogy nem jó nekik az időpont, amikor mennék, de egy valaki hajlandó volt fogadni. Nagyon örültem. Eddigi utazásaim közül azokat élveztem legjobban, amikor közelebbi kapcsolatba tudtam kerülni a helyiekkel. Nagy reményekkel indultam neki az útnak.

Oslóban hideg van. Nagyon. Húsz percenként be kellett menekülnöm egy-egy múzeumba

pár órára, alaposan felmelegedni. Viszont finom gyors ételeket lehet kapni, igaz borsos áron. Kedvencem a parajjal és fetával töltött calzone volt. Jók a múzeumok is: megnéztem Munch képeit, voltam modern múzeumban is, láttam a viking korabeli hajókat, a Nobel békedíj centrumot, ellátogattam a Nemzeti Galériába (ahol a legtöbb teremben nagyon hideg volt, gondolom, a képeknek nem tesz jót a meleg, de nekem nagyon jól esett volna, főleg, hogy a kabátomtól gondosan megszabadultam még a legelején). Nagyon sok helyen láttam gyerekcsoportokat. A gyerekek leültek a képekkel szemben, s egy-egy felnőtt foglalkozott velük nagyon interaktív módon. Tetszett, amit láttam. Egészen pici gyerekeket is megfigyeltem, a norvégok, úgy látszik, tudják, hogy nem lehet eléggé korán kezdeni. Iszonyú drágaság van ott, legalábbis a magyar árakhoz és fizetésekhez képest.

Szállásadóm egy negyvenes férfi, eredetileg angol, tizenhat éve költözött Oslóba, mert norvég nőt vett feleségül. Azóta már elváltak, most egyedül él egy kis lakásban. A város szélén lakik egy hegy tetején, gyönyörű helyen, de busszal húsz perc alatt be lehet jutni tőle a belvárosba. Beszélgettem vele. Elmondta, hogy számítógépes szakember, most épp nem dolgozik, mert múlt hónapban egy halom pénzt keresett, úgyhogy most abból él. Norvégiában rengeteg a munkalehetőség, Svédországból is sokan átjárnak, s nagyon jók a fizetések. Azt mondta, hogy ha őt kihívják megjavítani egy gépet, csak a kiszállásért kb. 33 eFt-ot kap. S ő még kevesebbet is kér az átlagnál, mert bevándorló és fekete - sajnos a norvégok között is sok a rasszista, tele vannak előítélettel. A múlt hónapban volt egy nagyobb munkája, kemény nyolc órát dolgozott vele, s több mint félmillió forintnyi koronát keresett vele.

Valahogy aztán a nők helyzetére terelődött a szó (nem is értem, hogyan, de velem mindig ez történik :)), s annyira jó volt, hogy ő elismerte, hogy a nők tényleg elnyomottak. Mivel ő is egy kisebbséghez tartozik, nagyon érzékeny más csoportok elnyomására. Tőlem megkérdezte, hogy egyedül élek-e, és hogy-hogy egyedül utazom. Csodálkozott, hogy egy ilyen jó nőnek, aki ráadásul ennyivel fiatalabbnak látszik a koránál, nincs barátja. (Ha egy nő egyedül van, az általában senkinek sem jut eszébe, hogy esetleg ő nem talál olyan partnert, aki megfelelne neki, mindenki csak azt nézi, hogy a nő megfelelne-e a férfiaknak!)  Elmondta, mennyivel jobban szeret nőkkel barátkozni, mint férfiakkal, mert a nőkkel sokkal jobban és mindenről lehet beszélgetni. Vannak férfi barátjai is, de velük csak a fociról, a nőkről, a piáról és az időjárásról lehet eszmét cserélni. Hangot adott nemtetszésének azzal kapcsolatban, hogy sok férfi nehezen visel el egy női főnököt, mintha elfelejtenék, hogy az első tanítómesterük, az anyjuk is nő volt. Kritikusan szólt azokról az ismerőseiről, akik munka után hazamennek, és a tévé előtt döglenek, minden háztartási munkát, a gyerekekkel kapcsolatos összes teendőt a feleségükre hagyva. Elmondta, hogy ő két hónapig otthon volt GYES-en a gyerekeivel, s hogy az a rövid idő nagyon jó lecke volt számára. Rájött, hogy annál keményebb munka nincs, mint gyerekekkel lenni napi huszonnégy órában, pillanatnyi szünet nélkül. Elmondta, hogy számára a nemek közötti egyenlőség evidencia.

Ehhez képest a beszélgetésünket 99%-ban leuralta, nem nagyon hagyott szóhoz jutni. A kiejtésemet szexinek nevezte, s bár semmit nem tudott rólam, viccesen megkérte a kezemet. Megjegyzéseket tett a testemre, hogy mennyire jól karbantartom, s hogy amikor átölelt, érezte, hogy milyen izmos vagyok. Ezzel elérkeztünk a jó öreg és nagyon ismerős szexuális zaklatáshoz is. (Egy barátom utólag azt javasolta, hogy a legközelebbi hasonló helyzetben mondjam azt, hogy én meg éreztem, hogy milyen kicsi a péniszed, úgyhogy kopj le most rögtön. Talán így meg lehet értetni, mennyire nem helyénvaló csak úgy, megfelelő kontextus nélkül egy nő testére akármilyen megjegyzéseket tenni.)

Viszont átengedte az ágyát nekem, ő aludt a nappaliban a kanapén. Kölcsönadott egy termoszt, hogy forró teát tudjak magammal vinni. Az is jó volt, hogy legalább vitatkoznom nem kellett vele alapkérdésekről. Elviekben sok mindenben egyetértettünk, "csak" akkor váltott át (számára észrevétlenül) hagyományos macsó szerepbe, amikor nőként, potenciális partnerként kezelt engem.

Hazafelé Koppenhágában vesztegeltem órákig, mert a csatlakozás késett. Közben megismerkedtem egy magyar nővel, épp most jött haza a barátjától, aki Koppenhágában dolgozik. Valahogy most meg a bántalmazás került szóba, és elmondta, hogy az előző partnere, egy nála 15 évvel idősebb férfi lassan egy éve zaklatja, nem akar beletörődni abba, hogy a nő szakított vele. Kapcsolatuk egésze is arról szólt, hogy nem fogadta el a nő döntéseit, féltékenykedett, elszigetelte a partnerét, s közben semmirevalónak nevezte, leépítette az önbizalmát. Azt mondta a nőnek, hogy ne dolgozzon, majd ő eltartja, ami logikusnak is tűnt a nő számára, hiszen a férfi rengeteg pénzt kereső értelmiségi volt. Később aztán a fejéhez vágta ezt is, hogy neki kell eltartania a nőt. A végén már alig mert pénzt kérni a férfitől, mert tudta, hogy abból (is) mindig balhé lesz. Így érte el a férfi, hogy anyagilag is teljesen kiszolgáltatottá váljon. Kapcsolatuk végén már semmi jót nem tudott magáról gondolni, csoda, hogy össze tudta szedni az erejét a szakításhoz. De sikerült. Azóta persze a férfi zaklatja a munkahelyén, a családját hívogatja, próbálja befeketíteni a nőt, pedig már van új barátnője is. A korábbi barátnőit is zaklatta, beszélgetőtársam nem gondolta, hogy ez figyelmeztető jele annak, hogy vele is ezt fogja tenni, ha véget ér a kapcsolatuk. Persze az elején még senki sem gondol arra, hogy az épp elkezdődő kapcsolat valaha is véget ér. Nagyon jót beszélgettünk, örülök, hogy megismertem.

..................................................................................................................................

It is cold in Oslo. Extremly. I had to flee into a museum in every twenty minutes for a few hours to warm up thoroughly. On the other hand it is possible to buy delicate fast foods, but at a very high price. Calzone filled with spinach and Feta cheese was my favourite one. I loved the museums: I looked at Munch pictures, was in the Modern Museum, saw the Viking ships, the Nobel Peace Prize Centre, I visited into the National Galery (where it was intense cold in most rooms, I think the warmth does not do the pictures good, but I would have been pleased by it very much, mainly because I got rid of my coat carefully at the entrance). I saw child groups a lot of times. The children sat down opposite the pictures, and an adult dealt with them on a very interactive manner. Liked, what I saw. I tracked entirely tiny children, the Norwegians seemingly know that it cannot be started too early. There is horrible dearness there, at least compared to the Hungarian prices and payments.