Barátaimmal elmentünk Bécsbe megnézni a kiállítást és kicsit élvezni Bécs valamivel jobb levegőjét így a karácsonyi vásár idején. Nagyon jó ötlet volt. Kinn töltöttünk egy éjszakát egy hostelben, ahol kaptunk egy különálló apartmant, így volt időnk bőven mindenre. Online már nem tudtunk jegyet venni, mind elkelt már addigra, így azt találtuk ki, hogy a második napon megyünk oda jóval nyitás előtt, hátha nem kell nagyon sokat várnunk, míg bejutunk. Nem sikerült: sem jóval korábban odaérni, sem hamarosan bejutni. Több mint két óránkba telt, de nagyon megérte.
A képeket nézve végig torkomban éreztem a sírást (így van ez, ha az ember elfojtja, olyankor rossz helyen jelentkezik). Mondhatnám azt is, hogy emocionálisan nagyon megterhelő volt, így távolságtartóbb lenne. Belerokkantam a végére, a jó öreg (és régen tapasztalt) derékfájás is visszajött, ahogy kell, jelezve az érintettséget és azt, hogy nincs idő és tér arra, hogy magammal, a fájdalmammal foglalkozzak. Nagyon mélyen fekvő húrokat pendítenek meg bennem ezek a képek. Ismertem már sokat közülük, legelőször a Frida című filmben találkoztam velük. Utána jöttek a művészeti könyvek, és most eredetiben láthattam rengeteget alkotást.
Nagyon szépek voltak a fények, jól voltak megvilágítva a képek, némelyik csakúgy ragyogott. Ilyen hasznos és érdekes feliratokat még sosem láttam kiállításokon (igaz, az utóbbi 30 évben elég kevesen voltam, csak mostanában kezdtem el újra ilyen helyekre látogatni): szinte mindegyik képhez tartozott egy, a művet megérteni segítő, a motívumokat magyarázó, életrajzi elemeket felevenítő, a képet kontextusba helyező hosszabb leírás (németül és angolul). Csak az a fájdalom, csak azt tudnám feledni ...
Frida Kahlót apja szabadszelleművé, függetlenné nevelte. Egy tragikus buszbaleset során olyan súlyos fizikai sérülései lettek, amelyekből sohasem tudott felépülni teljesen, egész életében fájdalmai voltak. Ehhez járult az a nem kevésbé súlyos baleset, melynek során megismerkedett és beleszeretett férjébe, aki hasonlóképpen sok fájdalmat okozott neki. Fájdalom kívülről és belülről, szinte megszakítás nélkül. Ez volt a része. Szerencsére rátalált a festészetre, így ki tudta rajzolni magából egy töredékét.
Utána már nem nagyon tudtunk mást csinálni, mint különböző helyekre beülni, enni-inni-beszélgetni. Mozdulni már nem. Estére a hó is megérkezett, ahogy sejtettük. Érkezésünket még napsütés ünnepelte, első nap rengeteget sétáltunk, nevettünk, snapszoztunk, bolhapiacoztunk, kávéztunk, sütiztünk. Hazafelé előbb Klezmatics szólt az autóban, majd a rádió. A hó esővé változott, miközben barátom elmesélte álmát és a hozzá fűződő érzéseit, gondolatait. Fájdalom már megint, rengeteg. Torkomban a sírás.
