11 éve még Pesten laktunk egy távoli ismerősünk házában, aki akkoriban Franciaországban élt, és örökölt egy házat Sashalmon. Olyan lakókat keresett, akik gondját viselik a házának, ezek voltunk mi. De engem nagyon nyomasztott ez a helyzet, az, hogy nincs saját lakásunk, nem is tudnánk venni, mert nincs annyi pénzünk, s mi lesz, ha egyszercsak kitalálja a tulajdonos, hogy eladja a házát, vagy csak olyan albérlőket keres, akik rendes albérleti díjat tudnak fizetni. Hova megyünk majd akkor két gyerekkel? Szóval, szorongtam, ahogy az akkoriban gyakran megtörtént velem. A férjem nem szorongott.

Egyik nap épp a Népszabadságot olvastam. Mindig átnéztem az ingatlan aprókat is, csak hogy képben legyek, így akadt meg a szemem egy hírdetésen: a Mátra alján kínáltak eladásra egy kétlakásos parasztházat, frissen felújítva, panorámával a Cserhátra 3 millió Ft-ért. Nagyon beindította a fantáziámat, nem is tudtam másra gondolni egész nap. Azt terveztem, hogy megmutatom a férjemnek a hírdetést, de azt gondoltam, hogy őt biztos nem fogja úgy fellelkesíteni, hiszen valószínűleg nem akar majd Pestről elmenni. Sohasem beszéltünk arról, hogy vidékre akarnánk költözni. Mégis izgatottan vártam, hogy hazajöjjön. Amikor felolvastam neki a hírdetést, azt mondta, hogy hívjam fel a számot, kérdezzem meg, hogy tényleg úgy van-e, ahogy írták, vagy valamit félreértettünk, mert hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen csoda ennyibe kerül. Megtettem. Két nap múlva leautóztunk megnézni. Az is nagyon érdekes volt, hogy bár tényleg soha nem terveztünk vidékre költözést, mégis mindenki nagyon komolyan vette ezt a háznézést: még az anyám is velünk jött. Amikor megérkeztünk, egy nagyon is hétköznapi házat pillantottunk meg, semmi vonzó nem volt benne, viszont a teteje kicsit hullámos volt, vagyis felújításra szorult. Megálltunk a kocsival, s a férjem a szokott módján csak annyit mondott: na jó, akkor menjünk haza. Én akkoriban még dohányoztam, amit az autóban nem tehettem meg, ezért ragaszkodtam hozzá, hogy kiszálljunk, s ha már itt vagyunk, nézzük meg a házat belülről is. De legfőképpen csak dohányozni akartam.

Bementünk a kapun, s elállt a lélegzetem. A telek befelé lejt, s mire elmegyünk a ház oldala mellett, befordulunk a sarkán, már 9 lépcsőfokon kell felmenni a bejárathoz. Tehát ami kívülről egyszintes háznak tűnik, az valójában két szint. S mindeközben látni lehet a Cserhátot. A 9 lépcsőfokkal először egy verandára jutunk, innen nyílik egy két részből álló faajtó a házba: az a típus, amit nagymamámnál láttam, és imádtam, ami vízszintesen van kétfelé osztva, külön lehet kinyitni a felső részét, így lehet egyszerre szellőztetni, és megoldani azt, hogy az állatok ne menjenek be a lakásba. A falak 80 cm szélesek, gyönyörűek az ablakok. Három szoba, gerendás mennyezetű étkezős konyha, felcsiszolt, lakkozott gyönyörű régi hajópadló. Teljesen megigézett. A ház L alakú. A rövidebb szárán van a 3 szoba, a konyha és a fürdőszoba már átnyúlik a hosszabb szárba, tehát maga a lakás is L alakú. Le kell menni a lépcsőn, ott folytatódik a hosszabb száron a garázzsal, majd a hosszabb szár sarkán be kell fordulni, s ott van a hátsó terasz (mi később építtettünk fölé tetőt). Innen nyílik a másik lakás, egy kis garzon fürdőszobával. Imádtam, azt hajtogattam, hogy akarom ezt a házat, ez az én házam. Igen ám, de csak másfél milliónk volt. Az anyám mondta, hogy tud adni hozzá egy milliót. Mondtam a tulajdonosnak, hogy csak 2,5 milliónk van, de nagyon szeretnénk megvenni, erre azt mondta, hogy jó. Egy hét múlva már alá is írtuk a szerződést. S akkor tojtunk be: és most mihez kezdünk? (Már akkoriban is érzelmi alapon és nagyon gyorsan hoztam a döntéseimet.) Szerencsére a férjem újságíró volt, s csak kétszer kellett Pestre mennie hetente. Én akkor még egy könyvelő irodában dolgoztam, de csak heti 4 napot. Ezt ki lehetett bírni, főleg, mert autóval csak egy óra az út Pestre, semmivel sem több, mint amennyit Pesten belül utaztam BKV-val korábbi munkahelyeimre. 17 éves fiam angol kéttannyelvű gimnáziumba járt, úgyhogy ő nem akart velünk vidékre költözni ezért sem, meg egyébként sem, ezért átköltözött az apjához, első férjemhez. 10 éves lányomnak találtunk egy nagyon jónak tűnő 8 osztályos gimnáziumot Gyöngyösön. Szóval, minden elég jól alakult, sőt, csodaszerűen jól. Ez a jó az érzelmi alapú döntésekben, hogy - legalábbis tapasztalataim szerint - meghozod a döntést, s utána valahogy minden megoldódik.

Évekig nap mint nap elcsodálkoztam azon, hogy nekem ilyen gyönyörű házam van. Imádtam ott lakni. Hazatértem, és csak néztem, gyönyörködtem. Hihetetlen biztonságérzetet merítettem belőle. Első lakástulajdonom volt!

S most el akarom adni, mert közelebb szeretnék élni a barátaimhoz. Mert sokba kerül nagyon, hogy hetente 4-5-ször is felautózom Pestre, mert itt tudom csak mindazt csinálni, amit szeretek: kórusban énekelni, segélyvonalon ügyelni, táncolni tanulni. Úgyhogy meghírdettem.