Én írok neked levelet (lsd. Tatjana). Péter mondta már nekem többször (Buddha után szabadon), hogy szenvedés márpedig van. Oké, rendben, elfogadom. Na de ennyi? Már megint állandóan sírnom kell, bármi elég hozzá, hogy kiverje a biztosítékot. S nem csak a sírás, igazából az idegkimerülés széle. Se veled, se nélküled állapot.

Mikor levelezni kezdtünk, arra gondoltam, hogy rá fogsz fázni, egyszerűen nem fogod tudni megúszni, hogy belém ne szeress. A ráfázás azért jutott eszembe, mert tudtam róla, hogy családod van, és elég jó párkapcsolatban élsz. Te vetted fel velem a kapcsolatot, te akartál velem eszmét cserélni különböző dolgokról, s én azt gondoltam, a te felelősséged, hogy mit csinálsz.  Az nem fordult meg a fejemben, hogy beléd szerethetek. Az utóbbi két évben nem történt ez meg velem (pedig nagyon akartam), ezért ez egyszerűen nem volt opció számomra.

Leveleztünk. És leveleztünk. És kialakult egy párbeszéd. És egyre fontosabb dolgok kerültek szóba. És te mindenre reagáltál, amit írtam, még a le nem írt gondolataimra is, és továbbgondoltad, amit csak jeleztem, és utánanéztél témáknak, amelyek engem foglalkoztattak, és elkezdtél magyar szavakkal kedveskedni nekem. És beléd szerettem. És belém szerettél. És már másról sem szólt az életem, mint a leveleidről és a leveleimről, már mindent a te szemeddel láttam, ill. bármit láttam, hallottam, azonnal fogalmazni kezdtem neked a levelet róla. És ekkor már többet akartam, és te is többet akartál, és mikor a fájdalom már nagyobb volt, mint az öröm, szakítottunk (pontosabban én szakítottam veled).

Sosem hittem volna, hogy egy efféle kettős játék, amibe általad keveredtem (amit te csináltál velem és partnereddel), ennyire kiborító. (Pedig a barátaim figyelmeztettek rá, de én - úgy tűnik - nem tudok, csak a saját káromon tanulni.) Főleg, hogy csak leveleztünk, vagyis nem volt közöttünk igazi viszony. Elmozdulásaid felém, a remény áradása, majd egy pillanat alatt a visszatáncolás, s az azt követő kétségbeesés. Ebbe bele lehet őrülni. Amikor már nem tudtam úgy együttlenni a barátaimmal, hogy ne vegyek mindent ellenem irányuló támadásnak, amikor már semmire sem tudtam koncentrálni rajtad kívül, amikor már mindenkivel összevesztem, rájöttem, hogy önvédelemből szakítanom kell veled.

Belebetegedtem. Úgy járok, kelek, mint egy alvajáró. Nincs hangom, kedvem, életem.

Ma mész pszichológushoz, hogy beszélj vele rólunk. Még a szakításunk előtt beszélted meg vele az időpontot. Azt ígérted, hogy szakításunktól függetlenül elmész, hogy megpróbálsz a végére járni annak, mit szeretnél kezdeni az életeddel. Szeretném tudni, hogyan sikerült a beszélgetés. Szeretném tudni, mit hogyan látsz, érzel. De levelezni veled már tényleg csak akkor akarok, ha úgy döntesz, hogy nem kérsz a jelenlegi életedből, szakítasz a partnereddel. Akkor viszont nem csak levelezni akarok veled. 

Remélem, lesz elég erőd, hogy ne jelentkezz. Remélem, ha úgy döntesz, még egy esélyt adsz partnerednek, nem jelentkezel, hanem tényleg esélyt adsz neki. Remélem, bele tudsz törődni, hogy nem lehet minden a tiéd veszteségek nélkül.

Remélem, lesz elég erőm, hogy ne írjak neked levelet. Remélem, lesz elég erőm, hogy ha te írnál nekem anélkül, hogy érdemben változtatnál az életeden, ne válaszoljak.

De legfőképpen azt remélem, hogy engem választasz, és jelentkezel.

.....................................................................................................................

I am writing you a letter (like Tatjana). Peter told me several times (freely after Buddha), that there is suffering in the world. It is OK for me, I can accept it. But so much? I always have to cry again, it cannot happen anything that couldn't make me melt into tears. And not only the crying, it is rather the edge of a brain-fag. The state of neither with you, nor without you.

When we started to correspond, I thought that you would catch it, you wouldn't be able to avoid falling in love with me. I knew about your family and your good-enough relationship with your girlfriend, but it was you who contacted me, who wanted me as a friend to exchange our thoughts, the events of our lives, and I thought it was your responsibility what you did. It didn't come into my mind that I could fall in love with you. I couldn't fall for anybody in the last two years (in spite of that I had some tries at and wanted it so much), so it wasn't an option for me. I just couldn't imagine it could happen to me.

We corresponded. And we kept corresponding. And a dialogue was grown up between us. And we talked about more and more important things. And you reacted to everything I wrote, even to that I didn't write you, only thought of it, and you thought over thoroughly what I only indicated, and checked up subjects which were important for me, and started to write me kind Hungarian words in order to make me happy. And I fell in love with you. And you fell in love with me. And my whole life was about your letters to me and my letters to you, and I saw everything with your eyes, I mean that if I saw or heard something interesting in no time I began to put it into a letter in my thoughts. And by this time I wanted more from you, and you also wanted more from me than letters, and when the pain grew bigger than the joy, we broke with each other (specifically it was me who broke with you).

I never believed that a double-game like that (when a man has a partner but wants a new partnership as well simoultanously) could be so weary. (Nevertheless my friends warned me in time, but I can only learn to my cost.) It seemed to be safe because we just wrote letters to each other, there wasn't any personal contact. Your shift towards me, the flow of hope, then your dancing back all at once, and the following despair. It can make me go mad. When I got to the point where I couldn't live my life as I used to live (eg. I couldn't take things as they were but I felt that my friends wanted to offend me, and I quarreled with the people I love the most, and I couldn't focus on anything but you etc.), I realized that I must break with you in self-defence.

I got ill. I come and go like a sleepwalker. I don't have voice, mood, life.

Today you go to the psychologist to talk to her/him about us (which doesn't exist anymore, I mean this "us"). You made the appointment before our break, but you promised to go there and ask for help to clear what you want to do in your life. I would like to know very much how this meeting went. I would like to know what you feel, how you see things. But I don't want to get into a correcpondence again with you under the same conditions. I want only to write you letters when you make a decision that you don't want to live as you live now and want to end your recent relationship. But then I want more from you not only writing letters.

I hope you will be able to not write me letters. I hope if you decide to give another chance to your girlfriend, you will be able to keep from writing me letters and to give her really a chance. I hope you are able to resign yourself to that you cannot win everything without losses.

I hope I will be able to not write you letters. I hope I would be able to manage to refuse writing you if you contacted me without changing your life.

But most of all I hope that you will choose me and contact me.