Ma részt vettem a NANE Egyesület által szervezett felvonuláson, amelyen a nők elleni erőszak ellen tiltakoztunk. Az akció előtt különböző szervezetek képviselői mondtak beszédeket, s egyikük a szülések során elszenvedett traumákról beszélt. Erről eszembe jutottak saját szüléseim, s rögtön megfogalmazódott bennem, hogy ezekről is írnom kell (magam miatt és mások miatt is)

1982-ben szültem a fiamat. Május 2-án, anyák napjának hajnalán hajnali 6-kor arra riadtam, hogy fáj a hasam. Hamarosan rájöttem, hogy megkezdődtek a szülési fájdalmak. Olvastam róla, hogy a tágulási szakasz - különösen első szülésnél - nagyon sokáig tart, ezért nem kapkodtam el a dolgot, csak 10-kor mentem be a kórházba. Ahogy beértem, elmúltak a fájásaim. Próbáltam viccelni az épp a felvételemet intéző, adminisztráló nővérrel, hogy a fogorvosnál is mindig elmúlik a fogfájásom, s lehet, jobb lenne, ha hazamennék (erre nagyon ráhibáztam), de nem nevetett velem. Ellenben le kellett vetkőznöm, rám adtak egy hátul nyitott pendelyt, s egy életlen borotvával megborotváltak. Utána beöntést kaptam. Rengeteg vizet vezettek be a végbelembe, úgy éreztem, hogy mindjárt szétszakadok, s mondták, hogy tartsam benn, ameddig csak tudom. Utána kimehettem a WC-re. Közben újra kezdődtek a fájásaim is. Lefektettek a vajúdónak nevezett helyiségben egy ágyra. A szülésznő mondta, hogy szóljak, amikor fájásom lesz. Én szóltam. Ő fájás közben belém nyúlt a gumikesztyűs kezével, és elkezdte kézzel tágítani a méhszájamat. Rettenetesen fájt. Utána mondta, hogy legközelebb is szóljak. És én szóltam. Nem mertem, nem szólni, miközben rettegtem a következő behatolástól. Ma már úgy fogalmaznék, hogy megkínoztak. Akkor még nem találtam rá szavakat. Ez folytatódott kb. 5 órán keresztül. S nekem már kezdettől 2 perces fájásaim voltak, most nincs erőm arra, hogy kiszámoljam, hányszor erőszakolt meg a kezével az a nő. Mégis a legrosszabb az volt, erre élesen emlékszem, hogy mindvégig egyedül kellett abban a hideg szobában feküdnöm, hogy nem szólhattam senkihez. Akkoriban ez még így ment. Néhány óra múlva úgy ítélték meg, hogy a fájásaim csak látszatfájások, nem igazán hatékonyak, mert alig tágulok. Átvittek a szülőszobába, s az orvos mondta, hogy meg fogja repeszteni a magzatburkot, hogy felgyorsítsa a folyamatot. Megtette, éreztem, hogy csurog belőlem valami, majd mintha benyúlt volna a nyakamig a kezével, s úgy lapátolta volna ki belőlem a magzatvizet, vagy fogalmam sincs, pontosan mit követett el, de én akkorát sikoltottam a korábban elképzelhetetlen mértékű fájdalomtól, s akkorát ugrottam fekvő helyzetben, hogy majdnem leestem az ágyról. Azóta sem tudom, miért csinálta ezt, s egyáltalán, hogy mit csinált. 21 éves voltam. Utána már összefolynak a dolgok, arra emlékszem még, hogy megdícsértek, milyen ügyesen nyomok, de másra nem. A fiamat nem adták oda, az biztos. A megkönnyebbülésre is emlékszem, hogy végre vége van, és hogy egészséges a gyerek. A gátmetszés éles fájdalmára is. A sok-sok fájdalomra, a szinte félőrült állapotra. Azt hiszem, nem nagyon kiabáltam, igyekeztem jól nevelten szenvedni. Még a szülőszobában voltam, amikor éreztem, hogy bepisilek. Próbáltam megakadályozni, de hiába, ömlött belőlem. Szégyenkezve szóltam a nővérnek, hogy mi történt. Kiderült, hogy a vér ömlött belőlem. Valamit csináltak velem, arra már nem emlékszem, mit. Magyarázatot sem kaptam arra, mitől vérzek ennyire. Nagyon kimerült voltan, de aznap éjjel nem tudtam aludni. A fiamat másnap reggel hozták oda először szopni, de ő mélyen aludt, nem tudtam felébreszteni. S ez így ment napokig. A mellem kezdett begyulladni, nagyon fájt. Jött egy nővér, s alaposan megmasszírozta, ami szintén nagyon fájt, de utána jobb lett. Nem húzhattunk bugyit, papírvattát kellett a lábunk között tartani, úgyhogy ha mennünk kellett valahová, csak piciket lépkedhettünk, hogy ki ne essen a vatta. Leülni senki sem tudott a gátmetszés miatt, ami minden mozdulatot nagyon fájdalmassá tett. Enni nem tudtam, csak állva. Emlékszem, arra gondoltam, hogy erre senki nem készített fel, mármint arra, hogy az anyaság első napjait(sőt heteit) nyomorékként kell megélnünk. Végignéztem a szobában tartózkodó "édesanyákon", és csupa nyomorékot láttam, akik csoszogva araszolgattak a WC-re, féloldalasan próbáltak ülni az ágyukon, kínszenvedés volt számukra minden mozdulat. Én első nap kimentem a mosdóba, s jól el is ájultam. Azt mondták, sok vért vesztettem. Maga volt az iszony az egész.

1989-ben született meg a lányom. Milyen szép dolog is lehetne egy születés, jutott eszembe, ahogy az előző mondatot leírtam. Sajnos, ez sem volt az. Akkoriban már velem lehetett volna a férjem, de ő nem akart a támaszom lenni ebben a helyzetben, mert sajnos nem bírta a vért. Igaz, az idő legnagyobb részében nem kellett volna vért látni, s később sem, ha nem akarta volna, kimehetett volna, mikor a véres részhez érünk, de nyilván így volt számára a kényelmesebb. Úgyhogy ekkor is nagyon egyedül voltam. Ráadásul tudtam, hogy nem is tudja senki, hogy szülök, mert az orvosom hirtelen ötlettől vezérelve indította el a szülést infúzióval. Akkor még nem volt telefonunk, nem is tudtunk értesíteni senkit. (Az anyáméknak volt, de őket nem akartam felhívatni, hogy ne idegeskedjenek - akkoriban az anyámmal való kapcsolatom fő szempontja az volt, hogy őt megóvjam minden rossz érzéstől.) Azóta már tudom, hogy az infúzióval elindított szülés sokkal fájdalmasabb a magától indulónál, engem is meglepett, milyen gyorsan mennyire erősen fáj. Arra készültem, hogy a második szülésem már könnyebb lesz. (Persze mindezt megelőzte a borotválás és beöntés, ahogy kell. Borotválás közben a nővér azt mondja: "Jesszusom, mekkora gyerek van magában! Hogy fogja tudni ezt megszülni?" Nagyon megrémültem.) A tágulás most is nagyon nehezen ment. Mozdulatlanul, hanyatt fekve kellett feküdnöm, magzatmonitorra kapcsolva, ami hangosan jelezte a lányom szívveréseit. Rémisztő volt, ahogy időnként felgyorsult, időnként lelassult, végig azon aggódtam, mi történhet most vele. Az orvosom magamra hagyott, csak időnként nézett rám. Szülésznő nem zaklatott, amiért végtelenül hálás voltam. Békén hagytak, nem kínoztak. Mellettem egy roma nő szült, csak egy függöny választott el tőle, szerencsétlennek nem volt választott orvosa, hallottam, hogy megalázóan bántak, beszéltek vele. Boldog voltam, hogy én legalább ilyen szempontból biztonságban vagyok. Csak az az egyedüllét. Ahányszor bejött hozzám az orvosom, én mint egy gyerek, szorongattam a kezét, szükségem volt az érintésére, közben kívülről is láttam magunkat, s nagyon csodálkoztam az állapotomon, azon, hogy fordulhat az elő, hogy én fogdosom a kezét. Ő nem volt meglepve, biztos tapasztalt már ilyesmit korábban. Néhány óra múlva előállt azzal a javaslattal, hogy megrepeszti a magzatburkot. Én pánikba estem, mondtam neki, hogy nem akarom, mert az nagyon fáj. Ezen viszont elcsodálkozott, s mondta, hogy az nem fog fájni egyáltalán. Hagytam hát magam rábeszélni, s valóban nem járt fájdalommal. De a fájások annál inkább. Elérkezett végre a kitolási szakasz, amikor is az ágy végét, ahol a fenekem volt, felemelték, hogy az orvos jobban lásson, s emiatt én egyszerűen nem tudtam jól nyomni, mert aminek lent kellett volna lennie (mármint a fenekemnek), az fent volt, a fejem pedig lenn volt, s ezért a fejembe nyomtam, nem a hüvelyembe, be is vérzett a szemem az erőfeszítéstől. Végül azért sikerült, s nagy megkönnyebbülésemre egészséges kislányom született. Emlékszem a pillanatnyi boldogságra, amikor távolról megmutatták. De nem volt sok időm, kezdődött az újabb menet. Az orvosom összevarrt (mert persze gátmetszést most is alkalmaztak). Mondta, hogy nem fog fájni, de hazudott. Az előző szülésnél ez a rész nem volt olyan vészes, itt ez is szörnyű volt. Az asszisztáló másik orvos hozzám dörgölte a farkát, miközben belémdöfte a méhösszehúzó injekciót. Nem mertem rászólni, nem tudtam, még mit fog belémdöfni. Legalább fél órát dolgoztak rajtam, éjszaka volt, mire kitoltak a folyosóra, s ott hagytak órákra. A méhösszehúzó szertől rosszul lettem, nagyon szédültem és émelyegtem, de hiába hívtam segítséget, senki sem jött. Felállni nem tudtam. Órák múlva jött egy műtősfiú, betolt a szobámba, s ahogy leemelt a hordágyról, kiesett a lábam közül a vatta. Mondtam neki, hogy kiesett, de ő azt mondta, hogy nem baj, s ott hagyott. Az egyik szobatársam hozott végül vattát, különben egész éjjel saját véremben kellett volna feküdnöm. Másnap így is leszidtak, hogy az ágyam mellett vércseppek vannak, legközelebb jobban vigyázzak. Aznap éjjel sem aludtam, pedig nagyon kimerült voltam. A lányommal másnap találkoztam először. Nyitva volt a szeme, és nem sírt. Ilyet még nem láttam ilyen pici babában. Vagy fenn van egy újszülött, s akkor sír, vagy alszik, s akkor csendben van. Ő nyugodtan szemlélődött. Már akkor is rendkívüli volt. A nyomorékságom már ismerős helyzet volt, most nem akadtam annyira ki tőle, csak az volt a meglepő, hogy valahogy állandóan sírhatnékom volt, még azután is, hogy a kórházból hazamentem. Emlékszem, ahogy megfogalmaztam magamban, hogy "de hiszen, minden rendben van, boldognak kellene lennem". És mégsem.

(Ajánlott irodalom a témában: Sheila Kitzinger - A szülés árnyékában. Katarzis vagy krízis?)