Megnéztem az előadást a Fővárosi Nagycirkuszban, és szó szerint tátva maradt a szám. Többször is azon kaptam magam, hogy annyira belefeledkeztem abba, amit láttam, hallottam, mint egy nagyon kis gyerek. Szokatlan érzés volt, elszoktam már tőle. Gyönyörű mozdulatok, puhák, fenségesek, brutálisak, durvák, ijesztőek, felkavaróak. Lágy, harsány, fals, harmonikus, hamis zene, zaj, melódia. Egy történet arról, hogy a férj egy lapáttal agyonveri a feleségét, majd kéri a gyászoló családtagokat, hogy segítsenek neki túlélni a hatalmas veszteséget. Egy másik arról, hogyan válik elviselhetetlenné a kezdetben gyengéd, szenvedélyes, egymásra figyelő kapcsolat.
Egy dolog nem tetszett benne: itt is háttérbe szorultak a nők, amit nem indokolt semmi. Sokkal több szerepet is kaphattak volna. S amikor végre színre léptek, gyakran passzív szerepet játszottak. Minden látványos mozdulat a férfiaké volt. Vagy csak az élet maga jelent meg a porondon?
I have seen the performance, and literally I remained open-mouthed. I noticed several times in the evening that I was carried by what I saw, heard like a child. It was an unusual feeling, I have got unused to it. Beautiful movements, tender, grandiose, brutal, beastly, appalling, unsetting ones. Soft, strident, wrong, harmonic, false music, noise. A story about a husband who kills her wife with a shovel, then asks the mourning family to help him to survive his huge loss. Another one about the process how a tender, passionate relationship where they pay attention to each other change into an intolerable one.
I didn't like only one thing in it: women were put into the shade even here without any rational reasons. They should have got more part. And when they appeared on the scene at last, they played passive roles. Or was it the life itself in the circus?
