Együttélésünk alatt több könyvet is írtál zenékről, zenekarokról, majd kb. négy évvel ezelőtt megjelentettél egyet magadról, az emberi kapcsolataidról.
A történet úgy kezdődött, hogy öt éve kórházba kerültél hirtelen. Megoperáltak húgycsőszűkülettel. Nagyon megviselt, depressziós lettél. Végül meggyógyultál, de még amikor azt gondoltad, hogy vége az életednek, elhatároztad, hogy könyvet írsz azokról az emberekről (barátokról, szerelmekről), akiket elhagytál, s akiknek úgy érzed, tartozol még azzal, hogy írj róluk. Én őszintén támogattalak az írásban, drukkoltam neked. Semmi rosszra nem gondoltam, pozitív várakozás volt bennem. Bár egyszer-kétszer felfigyeltem arra, hogy ha írás közben a közeledbe mentem, gyorsan bezártad a fájlt, hogy ne tudjam elolvasni, de jóhiszeműen arra gondoltam, hogy csak a szokásos „nem akarom, hogy menet közben lásd a művet” tünetről van szó. Egyik ilyen alkalommal annyit el tudtam olvasni, hogy „mindenekelőtt Katit szerettem volna látni”. Őszintén mondom, ekkor sem éreztem semmit.
Eljött a nagy nap: hazahoztad tiszteletpéldányaidat. Én aznap rengeteget dolgoztam, s bár reggel még gondoltam rá, hogy este hozod a könyvedet, de hazaértél, s csak órákkal később jutott eszembe, hogy kérjem, mutasd meg. S akkor már valami nagyon furcsát éreztem: utólag tudom, hogy tudtad, meg fogsz bántani a könyvvel, ezért nem mutattad meg magadtól.
Kimentem a verandára, s elolvastam egy ültőhelyemben. S kicsúszott a lábam alól a talaj. Úgy éreztem, elárultál. Életemben először megfogalmazódott bennem, hogy nem érte meg, mindez a sok nélkülözés, amiben részem volt, nem érte meg. Nem kaptam érte semmit, nem számíthatok kárpótlásra. Most voltam először magamhoz is őszinte, most vallottam be magamnak is első alkalommal, hogy melletted alapvető dolgokat, intimitást nélkülözök. Sírtam, kiabáltam, leittam magam, meg akartam halni, úgy éreztem, nem bírok többé veled élni. Eddig úgy gondoltam, hogy ugyan nem beszélgetsz velem, de biztonságban vagyok melletted, mert szeretsz. Hirtelen a hallgatásod veszélyessé vált, hiszen a könyvedből olyan, más nőkkel kapcsolatos érzések keltek életre a szemem előtt, amelyekről fogalmam sem volt, s amelyek sokkal intenzívebbek voltak, mint amilyeneket én valaha is megéltem veled. (Erre azt mondtad, hogy ilyen az irodalom. Hatni akar, ezért néha túlzásokba esik.) Lehet, hogy miközben a fotelban hallgatsz, régi szerelmedre gondolsz, róla ábrándozol? Csaknem húsz éve voltam már a feleséged, kihűlőben volt a kapcsolatunk. Ehhez képest iszonyúan fájt, ahogy régi szerelmeidről írtál. Pedig tudtam a múltadról, többször megírtad már ezeket még én előttem, el is mesélted őket. Soha nem voltam féltékeny. Magam sem értettem reakcióimat. Azt hiszem, az fájt leginkább, ahogy én voltam kénytelen élni melletted, a magányom, s most szembesültem azzal igazán, hogy másképp is lehetett volna.
Rólam nem írtál a könyvedben, mert én olyan szerencsés voltam, hogy nem hagytál el, velem éltél, így nem is tartoztál nekem semmivel. Bár szerencsétlenebb lettem volna!
Mindenesetre, így utólag nagyon örülök, hogy megírtad ezt a könyvet, mert ennek hatására kezdtem felnőni, tudatosan függetlenedni tőled. Addig mindent tőled vártam, és ez hiba volt. Most végre kezembe vettem az életem. Elkezdtem azon gondolkodni, hogyan tudnék valami értelmeset csinálni. Objektív akadálya már nem volt: A fiam már nem lakott velünk, Noémi is kamasz volt már. Itthon dolgoztam, jól kerestem, kezdtem szabad idővel rendelkezni. S így találtam rá a NANÉ-ra, új barátokat szereztem, kitöltöttem az űrt az életemben. Nem vártam már rád, ha valamit csinálni akartam, megtanultam egyedül sétálni, uszodába menni. A falumbeliek is kezdtek hozzászokni, hogy egyedül látnak az úton, mostanában már nem kérdezik meg, hogy „egyedül”? (Ez is borzasztó, ahogy egy nő kénytelen bezárkózni, ha nincs - lehetőleg férfi - kísérője, még ma is! Hogy még nekem is furcsa egyedülálló nőt látnom egy szórakozóhelyen!)
