Barátom haldoklik. Már 10 éve. Akkor állapították meg nála először, hogy agydaganata van. Három gyereke van, a legkisebb 10 éve még csak 3 éves volt. Barátom ezért úgy döntött, hogy még egy darabig életben marad, mert nem hagyhatja, hogy a kőkeményen bántalmazó volt férjéhez kerüljenek, akitől épp sikerült elmenekülniük. Túlélő művész lett belőle, orvosi csoda, hogy még mindig él. De most már fogytán az ereje. Testében egyre több az áttét. Három hónapja úgy döntött, hogy kemoterápiának veti alá magát, mert bár sok rosszat hallott róla, mégis úgy gondolta, hogy nem engedheti meg magának a gyerekek miatt sem azt, hogy kihagyjon akár csak egy aprócska esélyt. Nagyon rosszul volt tőle, de hősiesen folytatta a kúrát. Végül annyira rosszul lett, hogy az orvosa félbeszakította a kezelést, és alaposan kivizsgálta. Sajnos az derült ki, hogy az alkalmazott terápia teljesen tönkretette a vérképét (olyan volt, hogy azzal már elvileg nem is élhetett volna!), viszont a daganatoknál nem ért el eredményt. Ez így nem pontos: igazából az addig 4 daganat a kúra idején felszaporodott 6-ra, és kialakult egy új áttét a szájüregében. Ebbe rokkant bele először. De nem tartott sokáig, két nap múlva már arról beszélt, hogy igazából megkönnyebbült: végre nem érzi azt a nagyon nagy nyomást magán, hogy mindenképpen küzdenie kell, nem adhatja fel. Azt gondolja, hogy mindent megtett, s kiváncsian várja, mi fog történni. Megnyugodott.
A gyerekeivel sokat beszélget arról, mi lesz, ha ő meghal. Elmondta nekik, kit hívjanak fel, hogy három óra múlva őt elviszik a hullaházba, s az alatt nekik nem muszáj vele lenniük. Kimehetnek a másik szobába, de ott is maradhatnak, ha az esik jól nekik. Megbeszélték, kitalálták, hogy milyen búcsú szertartást szeretnének. Hamvasztás lesz. Bolond beszédek nem lesznek, csak zene szól majd. A gyerekek választották ki a zenéket. Felmerült, hogy jó lenne, ha a barátom írna valamit, mert "olyan szépeket írsz, anyu", de végül elvetették, mert a nagy fiú szavaival élve, "kinek lenne akkora lelkiereje, hogy felolvassa azt, amit írtál?". Ekkor kezdtem el hangtalanul zokogni. Egészen eddig valahogy nem tudtam elképzelni, hogy meg fog halni, hiszen annyiszor meg kellett volna már halnia. Jó szertartás lesz, ha már a róla való beszéd is elősegíti, hogy a halál átélhetővé, érzésekkel is megközelíthetővé váljon.
Bevallja, hogy a gyerekei már nem tudnak elég életcélt adni neki. Amíg egészen kicsik voltak, s teljesen tőle függtek, az más volt: muszáj volt felkelnie minden nap, különben éhen vagy szomjan haltak volna. Most már nem ez a helyzet. Nehéz erről beszélnie, mert olyan nagyok az elvárások az anyákkal szemben. Az anyának a gyerekei a legfontosabbak, mondaná neki a legtöbb ember. De ő így utolsó heteiben is tabukat döntöget, büszke vagyok rá nagyon! És ma épp egy lelki segítőknek írt kézikönyvet tanulmányozott, mert nagyon szeretne még visszamenni kicsit dolgozni a Hospice Alapítványhoz, ahol már éveket önkénteskedett korábban. Magában pedig azon dolgozik, hogy tudná mindenkinek elmondani, amit gondol úgy, hogy közben minél kevésbé bántsa meg az embereket. Elege van a sok elhallgatásból, ki nem mondásból, azt gondolja, hogy ezekből alakul ki a rák. Ha nem tudnám, hogy már feladta, még azt gondolnám, hogy épp egy újabb módját dolgozza ki a gyógyulásnak!
Barátom egyébként vak. Nem születésétől kezdve. Ha őt látom, vagy vele beszélek, ez sohasem jut eszembe. Jobban eligazodik az életben, mint sok látó. S nem csak szimbólikusan. Amikor először jött hozzám, egyszer körbevezettem az elég nagy, de áttekinthetetlen, zegzugos házamon, s ő ezek után azonnal bot nélkül, nagy biztonsággal közlekedett a térben. Azt mondja, egyáltalán nem bánja, hogy nem lát. Hiszek neki.
