élet a házasság után

Első együttlétünk után megkérdezted, hogy védekeztem-e, s mivel válaszom „nem” volt, felkészülten adtál nekem esemény utáni tablettát. És elmesélted, hogy volt korábban egy nagyon fiatal barátnőd, aki – mivel nem védekeztetek – terhes lett tőled (te 30 év körüli voltál, a barátnőd 16 éves). Abortusza lett, s ezt nem bírta ki a kapcsolatotok. Azóta tartasz magadnál esemény utáni tablettát, minden eshetőségre készen. Akkoriban azt gondoltam, hogy „hm, ez már igen!”. Micsoda felelősségtudat! Most viszont egyszerűen nem tudom felfogni, hogy lehet az, hogy nem óvszert tartottál magadnál biztos ami biztos alapon, hanem olyan gyógyszert, ami partnered egészségét komolyan veszélyezteti, konkrétan megindítja a tejelválasztást, rémálmokat okoz, és csökkenti a libidót.

 

Mindenesetre ezek után inkább elmentem nőgyógyászhoz, és írattam fel magamnak normál fogamzásgátlót, ami egyébként szintén rémálmokat és ki tudja még mit okoz, és csökkenti a libidót. Kezdetben nagyon kívántál, minden nap szeretkeztünk. Összeköltözésünk legelején, körülbelül egy hétig egy ágyban aludtunk összebújva, egy takaró alatt. Nagyon rosszul esett, amikor kiköltöztél az ágyamból, mert velem együtt nem tudtál nyugodtan aludni. Persze megértettem. Komolyan. De alig telt el egy-két hónap, s hirtelen azt vettem észre, hogy már csak hetente egyszer szeretkezünk. Majd nagyjából egy év után beálltunk a havi egy alkalomra. Többször jeleztem neked, hogy nekem ez így nem jó, de nem reagáltál rá. Mondtad, hogy én is kezdeményezhetek, de én nem akartam rád erőszakolni az én ritmusomat. Végül is tudom, hogy a szex is az agyban dől el, tehát ha komolyan vennéd, hogy nekem több szexre van szükségem, akkor egy kis fantáziálással tudnád az alkalmakat sűríteni. De nyilván nem akarod.

 

A lányunk megszületése után abbahagytam a fogamzásgátló szedését, és spirált rakattam fel. Akkoriban a spirálok még nagyon kezdetlegesek voltak, sok gondot okoztak. Az első években folyamatosan fájt tőle a hasam, és a menstruációm kétszer olyan hosszú ideig tartott, mint korábban, és kétszer annyi vérzést okozott. Amikor az orvosom felhelyezte a készüléket, mindig elájultam, annyira fájt. S ha arra gondoltam, hogy mindez a szenvedés azért a havi egy szeretkezésért… hát megütött a guta. De óvszerről szó sem lehetett, mert az olyan kellemetlen. Így esett meg, hogy a védekezés kizárólag az én dolgom volt. Azóta tudom, hogy elvben létezik fogamzásgátló a férfiaknak is, de azért nem gyártják, mert (képzeld!) libidócsökkenést okoz. S férfiakkal ezt nem akarják megtenni, hiszen a szex élvezet.

 

Negyven éves koromban – amikor a törvény lehetővé tette – sterilizáltattam magam, hogy egy életre megszabaduljak a fogamzásgátlás kényszerétől. Be kellett feküdnöm a kórházba, s mély altatásban lézerrel több helyen elvágták a petevezetékeimet. Az altatástól egész nap hánytam, majdnem kiszáradtam. Egy hétig fájt a műtét után a hasam. Az fel sem merült, hogy esetleg te végeztess el egy hasonló célú műtétet magadon, pedig az orvosilag jóval egyszerűbb, kockázatmentesebb lett volna. Nyilván te is tudtad nagyon mélyen, hogy a fogamzásgátlás az én dolgom.

 

Nagyon igazságtalan, hogy te mindig dönthettél valahogy (pl. nem akarsz kotont használni, nem akarod magad sterilizáltatni), míg nekem már nem maradt választási lehetőségem, legfeljebb két rossz közül választhattam a nekem jobban tetszőt.

 

 

Mielőtt beköltöztünk a kölcsön kapott házba, elmentünk megnézni. Tudtuk, hogy elég elhanyagolt, mert két idős bácsi használta korábban, akik nem nagyon tudták már rendben tartani. Felkészültünk, vittünk takarító eszközöket, s a cuccaink egy részét is. Amikor megtaláltad a kazettás magnómat, nagyon megörültél, mert már évek óta nem tudtad meghallgatni a kazettáidat. Azonnal megfeledkeztél arról, miért jöttünk, s belefeledkeztél a kazettáidba. Emlékszem, nagyon rosszul esett: hagytad, hogy egyedül takarítsak. Azt sem tudtam, mihez kezdjek, mert nem volt sok időnk, s szerettem volna a fiamat már viszonylagos tisztaságba hozni, te meg se nem láttál, se nem hallottál (legalábbis a zenén kívül mást).

 

Évekkel később elmesélted, hogy amikor a Metró Színpadra jelentkeztél színésznek, a felvételire korábban érkeztél. Leültél a nézőtéren. A régi tagok elkezdték előkészíteni a színpadot a felvételire: takarítottak, pakoltak. Ahogy ezt láttad, teljesen természetesnek érezted, hogy beállj közéjük segíteni, anélkül, hogy erre kértek volna. Ennek a gesztusnak köszönhetően is azonnal felvettek körükbe. Amikor ezt a történetet hallottam tőled, arra gondoltam, hogy én is nagyon nagyra értékeltem volna, ha kivetted volna a részed a munkából beköltözésünk előtt, majd utána is.

 

Nem így történt. Az én felelősségem volt minden a ház és a gyerekek körül. Én mostam, főztem, takarítottam, mosogattam, még a füvet is én vágtam (sarlóval, amíg nem volt pénzünk fűnyíróra). Pelenkáztam, meséltem, fürdettem, játszottam, együtt voltam a gyerekekkel. Amikor újra munkába álltam, s mellette tanultam, úgy döntöttem, hogy nem fogok hétköznap főzni, mert egyszerűen nem fér bele az életembe a főzés, az időmet inkább a gyerekekkel együtt töltöm. Így is tettem, de emiatt sokszor volt lelkiismeret-furdalásom: megfosztottam a gyerekeimet és magunkat is a főtt étel gyönyöreitől. Az eszembe sem jutott, hogy megkérjelek, vedd át ezt a feladatot tőlem, hogy csináljuk közösen a dolgokat. Sőt, hálás voltam neked, hogy nem kifogásoltad a döntésemet, kvázi megengedted, hogy ne főzzek. Az így felszabadult időmben ellenőriztem a gyerekek leckéit, beszélgettem velük, felügyeltem az estéket, hogy minden rendben megtörténjen: fürdés, vacsora, fekvés. Amikor a lányunkról kiderült, hogy asztmás, s a poratkára allergiás, elhatároztam, hogy nem teszem ki többet annak, hogy takarításkor otthon kelljen szívnia a port. Takarítónőt alkalmaztam, s a gyerekkel addig elmentünk otthonról, és csak a jól kiszellőztetett lakásba tértünk később vissza. Mindezek miatt mindig szégyelltem egy kicsit magam, amikor kolléganőim arról beszéltek, hogy mi mindent kell még elvégezniük munka után otthon, s főleg, ha megkérdezték, hogy mit fogok ma főzni. Nagyon szabadnak és szerencsésnek gondoltam magam amiatt, hogy az én férjem nem követeli meg a főtt ételt esténként. A még jobban elnyomottakhoz (a többi nőhöz) hasonlítottam helyzetemet, nem a tiedhez. Az fel sem merült bennem, hogy olyan jogaim legyenek, mint neked. A szakmám kiválasztásánál a legfontosabb szempont az volt, hogy jól keressek vele, az fel sem merülhetett, hogy olyasmivel foglalkozzak, ami érdekel. Te zenéket akartál hallgatni, és róluk írni, ezért ezzel foglalkoztál, nem volt más szempont. Esténként azt csináltál, amit akartál. Én egész házasságunk alatt nem engedhettem el magam. Szerintem egyszer sem meséltél a gyerekeknek, pelenkáztad be a lányodat. Te nem ismered azt az érzést, amikor korán reggel kipattan a szemed hétvégén, s bár még nagyon szeretnél visszaaludni, eszedbe jut, hogy mi mindent kell elintézned még délelőtt, s ezért kikászálódsz az ágyból. Annyira nem vettél részt a gyerekek életében, hogy a lányod érettségijét, felvételijét is meg tudtad úszni úgy, hogy meg sem értetted, hogyan számítják ki a pontjait.

 

Utólag csodálkozom, miért hagytam, hogy így legyen. Ez a kérdés persze eleve igazságtalan, mert az áldozatot hibáztatja. (A helyes kérdés az lenne: miért nem vetted ki a részed a gyereknevelésből és a házi munkából?) Azért megpróbálok válaszolni: Valahogy azt gondoltam, hogy mindez az én dolgom. S azt is láttam, hogy a többi nő még többet elbír, igazán nem lehet okom panaszra. Ma már tudom, hogy pontosan erre kondicionáltak gyerekkorom óta, ez folyik a csapból is: a nők dolga minden, ami otthon történik. S persze téged is erre szocializáltak, ezért nem tudtál olyan magától értetődő természetességgel beszállni az itthoni feladatokba, ahogy a Metró Színpadon megtetted. Azt is csak mostanában látom, hogy viszonylagos szabadságomat egyedül magamnak köszönhettem: én voltam az, aki meghoztam a szükséges, s egyáltalán nem könnyű döntéseket, hogy mely munkákat nem vagyok hajlandó elvégezni. Én szerveztem annyira jól az időmet, életemet, hogy egyszerre tudtam gyereket nevelni, teljes munkaidőben dolgozni és tanulni. Te csak nem akadályoztál meg benne (de miért is tetted volna?). Nekem kellett mindenkiről gondoskodnom, míg te csak saját magaddal foglalkozhattál. Ha megkértelek valamire, azt megcsináltad, de egész más segíteni, mint valamit a saját feladatodnak tekinteni. Erre nagyon jó példa a nagyszülők viszonya az unokáikhoz: mivel nem ők felelősek értük, szabadon élvezik együttléteiket. Ilyen lehetett a te viszonyod a lányodhoz: igazi felelősség nélküli élvezet, ellágyulás. Az én szeretetem soha nem volt ilyen távoli, éteri, mindig belejátszott egy csomó aggodalom, idegesség, ami azzal a tudattal jár, hogy vele kapcsolatban minden az én dolgom.

 

A legrosszabb az örökös lelkiismeret-furdalás volt. Ennyi mindent egyedül nem lehet jól elvégezni. Minden nap történt valami, amit lehetett volna jobban is csinálni. Mindig rohanni kellett, ezért soha nem volt elég a türelem. S ami miatt most legjobban szenvedek: a hosszú évek alatt elvesztettem a kapcsolatomat magammal. Újra kell tanulnom, mi az, ami nekem jó.

 

 

Az első hónapokat leszámítva életünk nagyon is hétköznapivá vált. Egyre kevesebbet beszélgettél velem, egyre több zenét hallgattál a zeneszobában. Viszont félelmeim veled kapcsolatban alaptalannak bizonyultak, meglepően normálisan viselkedtél, nem szedtél drogokat. Kettőnk közül nekem volt csak szenvedélybetegségem: dohányoztam. Nagyra értékeltem azt is, hogy elfogadtál olyannak, amilyen vagyok, hogy nem kritizáltál, hogy élni hagytál, erőfeszítéseimben támogattál. (Igaz, csupa olyan erőfeszítésem volt, amivel a te kényelmedet növeltem, de ezt ekkoriban még nem láttam.) Vagyis mindazt megtetted, amit első férjem nem, és viszont. Nem az ideális partnerrel mértelek össze, hanem csak arra figyeltem, nem hasonlítasz-e egy már megtapasztalt rosszhoz.

 

Kisfiammal semmilyen kapcsolatot nem építettél ki. Ez már akkoriban is nagyon fájt nekem, néhányszor sírva kérleltelek, hogy változtass rajta, ha tudsz, de alapvetően ezt is elfogadtam tőled: nem tehetsz róla, hogy nem tudsz kiépíteni kapcsolatot egy gyerekkel, végül is felnőttekkel sem nagyon állsz kapcsolatban. Ma viszont már azt gondolom, hogy ezzel is engem utasítottál el, számodra nem volt fontos az, ami nekem sokat jelentett, az én dolgaim, gyerekem másodlagos volt. Nem vettél részt az életemben. Elmondom egy álmomat, néhány hónapja álmodtam: egy repülőtéren voltunk, egy szállodai szobában. Én a kádban feküdtem, Balázs még kicsi volt, kb. 5 éves (mint mikor megismerkedtünk), és körülöttem játszott a fürdőszobában. Egyszer csak eltűnt, nem láttam sehol. Kértelek, hogy keresd meg, biztos átment a szomszédhoz. Te kimentél, majd visszajöttél, s mondtad, hogy nem találtad. Kénytelen voltam kikászálódni a kádból, s átmentem a szomszédba. Sohasem felejtem el, ahogy a halott kicsi fiam lebegő holttestét megpillantottam a szomszéd fürdőszobájában. Iszonyatosan mérges lettem rád, és felébredtem, s azóta sem tudom kiverni a képet, az érzést a fejemből. Megölted a gyerekemet, s ezzel megöltél engem, s a szerelmünket.

 

Saját gyerekkori tapasztalataim miatt Balázstól én soha nem követeltem meg, hogy köszönjön másoknak, arra gondoltam, hogy majd követi példámat, ha akarja, én nem csinálok ebből a kérdésből erőpróbát közöttünk. Így eshetett meg, hogy Balázs többször nem köszönt neked, amit te nagyon nehezményeztél. Mostanában ezen is gondolkodtam. Feltettem magamnak a kérdést, mit csinálnék, ha az élettársam gyereke nem köszönne nekem. Hát, semmiképp sem a partneremnek szólnék emiatt, hanem magamba néznék, s megpróbálnék a gyerekkel olyan kapcsolatot kiépíteni, amelyben találkozásainkkor örömmel üdvözölne.

 

Csaknem egy éve éltünk együtt, amikor – hazatérve egy iskolai táborból – azzal álltál elém, hogy kapcsolatunkat úgy tudnánk továbbfejleszteni, ha lenne egy közös gyerekünk. Én mérhetetlenül megtisztelve éreztem magam, s szívesen vállaltam veled gyereket. Szerelmed bizonyítékát láttam a kívánságodban. Úgyhogy rövidesen teherbe estem, majd megszületett Noémi. Lányodat, a magad módján, vagyis távolról, mindig nagyon szeretted, s ezért hálás vagyok neked. Noémivel három évig otthon maradtam. Te akkoriban egy általános iskolában tanítottál. Emlékszem, mennyire vártam mindig, hogy haza gyere. GYES-en lenni nagyon kiborító: nincs más, csak a házimunka, pelenkázás, altatás, lélekölő robot. Még akkor is, ha egyébként Noémivel nagyon könnyű volt az életem. S te haza is jöttél rendesen, de mindig lefeküdtél, mert fáradt voltál, vagy mert beteg voltál. Úgy emlékszem, egész közös életünk alatt aludtál, s ez azért volt különösen frusztráló, mert mégsem mondhattam azt, hogy ne aludj már annyit, csináljunk inkább valamit közösen. Ha kiabáltál volna velem, azt kifogásolhattam volna, de azt nem, hogy alszol, pedig ezzel ugyanúgy tönkretetted az életemet. Nagyon magányos voltam melletted. Ébrenléted többi részében zenét hallgattál, és/vagy zenékről írtál. Mindig úgy látlak, ha visszanézek, hogy ülsz a zeneszobában egyedül, magamat meg le-föl rohangálva a gyerekek között, és a konyhában egyedül olvasva, cigarettázva. Én be voltam zárva, mindenféle mozgásszabadságomtól meg voltam fosztva, de te esténként – nem sokszor, de azért többször egy hónapban – még koncertre is elmentél, elmehettél. Ez azért is rosszul érintett, mert akkoriban, különösen, ha nem voltál otthon éjjel, rengeteget szorongtam. Félálomban az ágyban arra gyakoroltam, hogy fogok a gyerekekkel kimenekülni a pinceablakon, ha rossz emberek betörnek a házunkba. Mégsem mondtam neked egyenesen, mert úgy éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy ilyeneket kérjek, hogy ne hagyj egyedül legalább esténként, hanem csak érzékeltettem. S ezzel hibát követtem el, mert sokkal jobb lett volna, ha egyenes kommunikációval ki tudtam volna állni magamért. De te ezt is rossz néven vetted, úgy érezted, hogy veszélyeztetem a szabadságodat, és panaszkodtál rólam barátodnak, Robinak. Sohasem felejtem el, amikor Robi egyszer azt mondta, hogy szeretne velem beszélgetni, s hogy találkozzunk, s én nagyon készültem erre a találkozásra, mert valahogy arra számítottam, hogy valami jó fog velem ott történni, mert tudtam, hogy Robi kedvel engem, s le is ültünk a Napsugár Presszóban, és az elején mindenféléről fecserésztünk, s én sürgettem Robit, hogy gyerünk már, mondja már, és alig vártam, s gyanúsnak kellett volna lennie, de nem vettem a lapot, hogy ő milyen nehezen kezd bele, hogy úgy tűnt, húzza az időt, aztán végül elmondta, hogy nagyon rosszul teszem, hogy korlátozni igyekszem a férjemet (közben összeházasodtunk), mert ezzel pont ellenkező hatást érek el, mint amilyet szeretnék, s hogy Marcsi, az ő felesége, mennyire jól csinálta, hogy olyan nagy szabadságot biztosított számára, amivel sikerült is magához láncolnia. Nagyon rosszul esett, amit hallottam, és akkor is utáltam magamat. Közben fel sem merült bennem: és hol van az én szabadságom? Mindig azt gondoltam, hogy olyasmiket várok el a férjemtől, amihez nincs jogom, s erre rímelt, amit Robi mondott. Nagyon igazságtalan, de ezt csak most látom, ahogy elérik a férfiak, hogy még dühösek se lehessünk azért, mert kihasználnak minket, még jogos indulatainkért is nekünk kell rosszul éreznünk magunkat. Annyira magától értetődő, hogy nekik előjogaik vannak, s azonnal egymás segítségére sietnek, ha ezeket veszély fenyegeti.

 

Visszatérve életünkhöz: a zene mindig nagyon fontos volt neked. Később, amikor egy hetilap zenei rovatának szerkesztője lettél, még több időt vett el a zenehallgatás az életedből. De ekkor már lehetett azt mondani rá, hogy most dolgozol. S bizony nagyon sokat dolgoztál. Én közben kezdtem egyre jobban kétségbe esni, mert mindig nagyon kevés pénzünk volt. Ha a szüleim nem segítettek volna, nem tudtuk volna kifizetni a villanyszámlát, és cipőt venni a gyereknek. Rá kellett jönnöm, hogy vagy én kitalálok valamit, és pályát módosítok, vagy nyomorgunk. Úgy éreztem, téged nem kényszeríthetlek arra, hogy olyan munkát válassz, amivel elég pénzt kereshetsz. Ezt csak magammal tehettem meg. Ennek megfelelően módszeresen elkezdtem azon dolgozni, hogy az üzleti életben megtaláljam a helyem: megtanultam tíz ujjal, vakon gépelni, letettem a nyelvvizsgát, s a magyar-történelem szakos tanári diplomámmal elmentem titkárnőnek, idegennyelvi levelezőnek. Közben próbáltam kitalálni, milyen irányban haladjak tovább. Előbb munka és gyerekek mellett elvégeztem egy felsőfokú külkereskedelmi tanfolyamot, majd végre rátaláltam a szakmámra: a könyvelés mellett döntöttem, mert anyagilag is jó választásnak tűnt, ráadásul megteremthette annak lehetőségét, hogy egy idő után otthon tudjak majd dolgozni, ami az önállóságom és a gyerekek miatt is jó megoldásnak látszott. Ettől kezdve körülbelül 6 évig folyamatosan tanultam, végül okleveles könyvvizsgáló lettem. Ma már tényleg itthon tudok dolgozni, s jól keresek, de ez rengeteg energiámba került.

 

Közben te a tanítást abbahagytad, mert úgy érezted, túl sok a szerkesztői/újságírói és az iskolai munka együtt. Egyébként is igazából az írás tett téged boldoggá. Innentől kezdve kétszer kellett bemenned a munkahelyedre egy héten. Én minden nap egy órát utaztam az enyémre, lenyomtam 8,5 órát, egy órát utaztam haza, s mindig azzal fogadtál, milyen szörnyű napod volt, mennyire nagy volt a forgalom, ahogy autóztál (én BKV-val jártam). Nagyon kiakasztott mindig, hogy a cikkírást kivétel nélkül hétvégére időzítetted, amivel automatikusan elérted, hogy nem csinálhattunk semmit közösen, mert én hétköznap kötött munkaidőben dolgoztam, csak hétvégeken értem volna rá bármire is. Elfogadom, hogy időnként nem lehetett másképp időzítened, de azt nem, hogy ennek mindig így kellett történnie. S mindennek tetejébe én csitíthattam a gyerekeket, hogy nyugodtan tudj dolgozni. S persze egész más lett volna, ha én is élhettem volna a saját életemet, ha lett volna valami saját tevékenységem, ami engem boldoggá tesz, de nekem ez nem adatott meg, ott voltak a gyerekek, s én több mint 10 évre váltam a rabszolgájukká. S erről nem ők tehettek, hanem te, aki ezt a felállást magától értetődőnek tekintetted. Meg én is, mert én sem kérdőjeleztem meg. De mégiscsak én voltam az, aki szívott, nem te. Rossz volt az is, hogy nyaralni sem jöttél el velünk, legfeljebb néhány napra, majd a munkára hivatkozva ott hagytál minket. Egész házasságunk alatt hiányoztál.

 

Egyszer azt mondtad nekem, hogy te nem vársz semmi jót az élettől, ezért tudod ajándékként kezelni, ha véletlenül mégis nyújt valami jót. Ez nagyon szép gondolatnak tűnt számomra akkoriban, tényleg, milyen alázatos vagy, így kell hozzáállni mindenhez, gondoltam. De most felháborít: hogy mondhattál olyat pont te, hogy az élet alapvetően szar, amikor ilyen nővel élhettél együtt, mint én, aki ennyire megkönnyítette az életedet, amikor ilyen csodálatos lányod lett mindenfajta energia-befektetés nélkül, amikor soha nem kellett olyan munkát végezned, amit nem szerettél, sőt a hobbidból élhettél, amikor ennyire szerencsés voltál?

 

És hogy éltem meg én az életünket? Gyűlöltem magam, úgy éreztem, nem vagyok képes a szeretetre. Azt gondoltam, hogy te jobban szeretsz, illetve, hogy te képes vagy szeretni. Gyakran voltam ingerült veled, frusztrált, kicsinyes, s ezt is utáltam, nem értettem. Azt gondoltam, hogy egy jó feleség ilyesmit nem érez, és mindent megtettem, hogy magam elől is eltitkoljam az érzéseimet. Folyamatosan meg akartam halni. Arra gondoltam, mindenki csak nyerne vele, ha nem élnék, mindenkinek csak pokollá teszem az életét. Most azt gondolom, hogy természetes dolog volt, hogy így éreztem, végül is szinte semmit nem kaptam a kapcsolattól, viszont teljesen kizsigereltek cserébe; hogy könnyű volt neked szeretni engem, meg is tetted egészen addig, amíg nem támasztottam igényeket veled szemben, onnantól viszont már megvontál mindent, vagyis már nem mosolyogtál rám ellágyulva (ennyi volt a minden).

 

Emlékszem, amikor a főnököm bemutatott neked. Nagy tisztelettel beszélt rólad, elmondta, hogy könyveket írtál, a kerületben tanítasz, és itt laksz a közelben, az albérlők házában. Nagyon tisztán hallom még ma is, ahogy megfogalmazódik bennem: ha albérlők házában élsz, akkor te nem az én emberem vagy, mert én, két év nélkülözés után végre napi anyagi gondok nélkül szeretnék élni. Nem volt lakásom, a válásunk után egy ideig a szüleimnél laktunk a fiammal, majd a volt férjem lakásába költöztünk úgy, hogy ő albérletbe ment, amit én fizettem neki, s ennek fejében használhattuk a lakását. Így olcsóbb volt, mintha mi vettünk volna ki egy lakást. Gyerektartást nem kaptam. A főállásom mellett idős nők gondozását is elvállaltam, bevásároltam nekik, takarítottam a lakásukat, de így sem tudtunk megélni a kereseteimből. A szüleim anyagi támogatása nélkül éhen haltunk volna. Na ezért gondoltam többek között, hogy férfira van szükségem. Meg egyébként is, de erről majd később.

 

Szóval megismertelek. Azonnal láttam, hogy megtetszettem neked. Első találkozásunk után gyakran megfordultál a munkahelyemen. Később elmondtad, hogy kollégáimtól próbáltál információkat szerezni rólam. Majd tartottál a mi szervezésünkben egy előadást akkori kedvenceidről, az alternatív rock képviselőiről. Én is ott voltam, és nagyon megdöbbentem: soha azelőtt nem hallottam ehhez hasonló zenéket. Megigéztél. Minden szám előtt röviden bemutattad az előadót, és sütött belőled a megszállottság. A hatásod alá kerültem. Így végül én kezdeményeztem. Egy üveg vodkával meglátogattalak még azon az estén. Sokat gondolkodtam ezen azóta. Mintha kiléptem volna a hagyományos női szerepből ezzel a lépéssel. De most már úgy látom, úgy működtem, s működök ma is, ha nem vigyázok, hogy hagyom, hogy engem válasszanak, s ha ez megtörténik, elfogadom az illetőt (hacsak nem nagyon gáz), anélkül, hogy megvizsgálnám az én érzéseimet (akarom én őt? kívánom? szeretnék vele lenni sokat?) . S az, hogy néha én teszem meg technikailag az első lépést, nem lényeges: a férfi döntése megszületett, én elfogadom, majd mindent megteszek, hogy „döntésemet” racionalizáljam, alátámasszam (pl. hm, milyen eredeti zenéket szeret, biztos nagyon mély érzésű).

 

Járni kezdtünk. Adtál a könyveidből. Elolvastam őket. Megijedtem tőled. A könyveidből kirajzolódott egy nagyon öntörvényű, magányos, depressziós férfi képe, aki eléggé önpusztító életet élt. Mégis, alig telt el két hét megismerkedésünk óta, kisfiammal összeköltöztünk veled. Az úgy történt, hogy épp barátodnál, Robinál voltunk, s a felesége, Marcsi, aki építészmérnökként dolgozott, beszélt egy épp akkoriban befejezett munkájáról, s te megkérdezted tőle, azt hogy tudná megvalósítani, hogy az albérlők házabeli szobádból legyen egy háromszobás ház. Marcsi ezen elgondolkodott, majd pár nap múlva megoldotta nekünk: egy régi ismerőse, aki Franciaországba költözött, örökölt Sashalmon egy házat, s olyan lakókat keresett, akik gondját viselnék. Bérleti díjat szinte nem is kért, csak gondoskodást. S nekünk pont ilyen lehetőségre volt szükségünk. Beköltöztünk hát, s megkezdődött közös életünk.

 

Az első hetek, hónapok nagyon intenzívek voltak, sokat voltál velem, rengeteget beszéltél hozzám. Azt csak mostanában látom, mennyire nem rólam szólt akkoriban semmi, a te múltadat, érzéseidet, gondolataidat kellett megismernem, amit nagyon szívesen meg is tettem, csak közben arra nem maradt tér, idő és akarat, hogy te is megismerj engem. Az teljesen lényegtelen volt, hogy én ki vagyok, mit szeretnék. Azt hiszem, egy szép meleg tárgy voltam a szemedben, egyenlő kapcsolatra egy pillanatig sem gondoltál. Mostanában gyakran eszembe jut, amit nagyon az elején mondtál rólam: az tetszett bennem nagyon neked, hogy annyira visszafogott voltam. Hogy lehet a visszafogottságot pozitív tulajdonságként látni? A visszafogottság pont az ellentéte az őszinteségnek, a spontán önkifejezésnek, s ha neked ez tetszett bennem, akkor te olyan nőt kívántál magadnak, aki nem képes magáért kiállni, aki különösebb érzelemnyilvánítás nélkül elégszik meg azzal, amit te hajlandó vagy nyújtani neki. Jól választottál, egészen mostanáig megfeleltem elvárásaidnak.

 

Visszatekintve ijesztő számomra az egész: összeköltöztem két hét ismeretség után veled, pedig a könyveid alapján tartottam tőled egy kicsit. Azt gondoltam rólad, hogy nem való neked a családi élet. Viszont izgattál, felnéztem rád, s ezzel már meg is feleltél az ideális férfival kapcsolatos klasszikus elvárásoknak. A könyveidből kiderült, hogy régebben altatókat szedtél, így tudtad túlélni a napokat (vagyis drogoztál), hogy annyira Patti Smith hatása alá kerültél, hogy egy performance keretében embernagyságú bábúként feleségül vetted, majd egy idő után, mikor már nem jelentett számodra olyan sokat az énekesnő, szintén nyilvánosan meggyilkoltad (vagyis kapcsolatot létesítettél egy nővel annak beleegyezése nélkül, s a kapcsolat végén nem a válást, hanem a gyilkosságot választottad), hogy a mindentől és mindenkitől való távolodást erénynek tartottad. Azért különösen ijesztő, hogy ebbe a kapcsolatba ilyen hirtelen belementem, mert én közben egy öt éves kisfiúért is felelős voltam, tehát nem csak magam miatt kellett volna óvatosnak lennem. Mégsem voltam.

 

Akkoriban azt gondoltam, hogy hálás lehetek neked azért, hogy képes vagy engem egy kisgyerekkel együtt elfogadni, s cserébe, meg egyébként is, én elfogadlak téged úgy, ahogy vagy. Ezért aztán azt is teljesen természetes dologként fogtam fel, hogy sokáig megtartottad az albérlők házabeli lakásodat, s időnként oda vonultál vissza, ha egyedül akartál lenni. Igaz, hogy nekem már évek óta nem volt olyan saját zugom, ahová elbújhattam volna, amikor már végképp nem volt erőm a gyerekemhez, vagy a partneremhez, de akkoriban az még eszembe se jutott, hogy magamnak is olyan jogokat kívánjak, amilyenekkel te mindig is rendelkeztél. Mégis nagyon boldoggá tettél azzal, amikor végül feladtad a külön szobádat, s ezzel kinyilvánítottad teljes elkötelezettségedet irántunk.