1987-ben egy szabadidő központban dolgoztam népművelőként. Ott találkoztunk. Én túl voltam már első házasságomon, és azt gondoltam, hogy férfi nélkül képtelen vagyok élni. Azt gondoltam, hogy életem csak akkor kerek, ha van társam, ha nem egyedül élek. Igaz, hogy már régóta nem éltem egyedül, fiam akkoriban öt éves volt, de ez ebből a szempontból nem számított: az volt a fejemben, hogy egyedül, vagyis férfi nélkül nem boldogulok, tehát folyamatosan kerestem, próbálkoztam. Munkahely-választásomban is szerepe volt e keresésnek: egy szabadidő központban sok férfi megfordul, nagyobb az esélyem arra, hogy társat találjak.
Emlékszem, amikor a főnököm bemutatott neked. Nagy tisztelettel beszélt rólad, elmondta, hogy könyveket írtál, a kerületben tanítasz, és itt laksz a közelben, az albérlők házában. Nagyon tisztán hallom még ma is, ahogy megfogalmazódik bennem: ha albérlők házában élsz, akkor te nem az én emberem vagy, mert én, két év nélkülözés után végre napi anyagi gondok nélkül szeretnék élni. Nem volt lakásom, a válásunk után egy ideig a szüleimnél laktunk a fiammal, majd a volt férjem lakásába költöztünk úgy, hogy ő albérletbe ment, amit én fizettem neki, s ennek fejében használhattuk a lakását. Így olcsóbb volt, mintha mi vettünk volna ki egy lakást. Gyerektartást nem kaptam. A főállásom mellett idős nők gondozását is elvállaltam, bevásároltam nekik, takarítottam a lakásukat, de így sem tudtunk megélni a kereseteimből. A szüleim anyagi támogatása nélkül éhen haltunk volna. Na ezért gondoltam többek között, hogy férfira van szükségem. Meg egyébként is, de erről majd később.
Szóval megismertelek. Azonnal láttam, hogy megtetszettem neked. Első találkozásunk után gyakran megfordultál a munkahelyemen. Később elmondtad, hogy kollégáimtól próbáltál információkat szerezni rólam. Majd tartottál a mi szervezésünkben egy előadást akkori kedvenceidről, az alternatív rock képviselőiről. Én is ott voltam, és nagyon megdöbbentem: soha azelőtt nem hallottam ehhez hasonló zenéket. Megigéztél. Minden szám előtt röviden bemutattad az előadót, és sütött belőled a megszállottság. A hatásod alá kerültem. Így végül én kezdeményeztem. Egy üveg vodkával meglátogattalak még azon az estén. Sokat gondolkodtam ezen azóta. Mintha kiléptem volna a hagyományos női szerepből ezzel a lépéssel. De most már úgy látom, úgy működtem, s működök ma is, ha nem vigyázok, hogy hagyom, hogy engem válasszanak, s ha ez megtörténik, elfogadom az illetőt (hacsak nem nagyon gáz), anélkül, hogy megvizsgálnám az én érzéseimet (akarom én őt? kívánom? szeretnék vele lenni sokat?) . S az, hogy néha én teszem meg technikailag az első lépést, nem lényeges: a férfi döntése megszületett, én elfogadom, majd mindent megteszek, hogy „döntésemet” racionalizáljam, alátámasszam (pl. hm, milyen eredeti zenéket szeret, biztos nagyon mély érzésű).
Járni kezdtünk. Adtál a könyveidből. Elolvastam őket. Megijedtem tőled. A könyveidből kirajzolódott egy nagyon öntörvényű, magányos, depressziós férfi képe, aki eléggé önpusztító életet élt. Mégis, alig telt el két hét megismerkedésünk óta, kisfiammal összeköltöztünk veled. Az úgy történt, hogy épp barátodnál, Robinál voltunk, s a felesége, Marcsi, aki építészmérnökként dolgozott, beszélt egy épp akkoriban befejezett munkájáról, s te megkérdezted tőle, azt hogy tudná megvalósítani, hogy az albérlők házabeli szobádból legyen egy háromszobás ház. Marcsi ezen elgondolkodott, majd pár nap múlva megoldotta nekünk: egy régi ismerőse, aki Franciaországba költözött, örökölt Sashalmon egy házat, s olyan lakókat keresett, akik gondját viselnék. Bérleti díjat szinte nem is kért, csak gondoskodást. S nekünk pont ilyen lehetőségre volt szükségünk. Beköltöztünk hát, s megkezdődött közös életünk.
Az első hetek, hónapok nagyon intenzívek voltak, sokat voltál velem, rengeteget beszéltél hozzám. Azt csak mostanában látom, mennyire nem rólam szólt akkoriban semmi, a te múltadat, érzéseidet, gondolataidat kellett megismernem, amit nagyon szívesen meg is tettem, csak közben arra nem maradt tér, idő és akarat, hogy te is megismerj engem. Az teljesen lényegtelen volt, hogy én ki vagyok, mit szeretnék. Azt hiszem, egy szép meleg tárgy voltam a szemedben, egyenlő kapcsolatra egy pillanatig sem gondoltál. Mostanában gyakran eszembe jut, amit nagyon az elején mondtál rólam: az tetszett bennem nagyon neked, hogy annyira visszafogott voltam. Hogy lehet a visszafogottságot pozitív tulajdonságként látni? A visszafogottság pont az ellentéte az őszinteségnek, a spontán önkifejezésnek, s ha neked ez tetszett bennem, akkor te olyan nőt kívántál magadnak, aki nem képes magáért kiállni, aki különösebb érzelemnyilvánítás nélkül elégszik meg azzal, amit te hajlandó vagy nyújtani neki. Jól választottál, egészen mostanáig megfeleltem elvárásaidnak.
Visszatekintve ijesztő számomra az egész: összeköltöztem két hét ismeretség után veled, pedig a könyveid alapján tartottam tőled egy kicsit. Azt gondoltam rólad, hogy nem való neked a családi élet. Viszont izgattál, felnéztem rád, s ezzel már meg is feleltél az ideális férfival kapcsolatos klasszikus elvárásoknak. A könyveidből kiderült, hogy régebben altatókat szedtél, így tudtad túlélni a napokat (vagyis drogoztál), hogy annyira Patti Smith hatása alá kerültél, hogy egy performance keretében embernagyságú bábúként feleségül vetted, majd egy idő után, mikor már nem jelentett számodra olyan sokat az énekesnő, szintén nyilvánosan meggyilkoltad (vagyis kapcsolatot létesítettél egy nővel annak beleegyezése nélkül, s a kapcsolat végén nem a válást, hanem a gyilkosságot választottad), hogy a mindentől és mindenkitől való távolodást erénynek tartottad. Azért különösen ijesztő, hogy ebbe a kapcsolatba ilyen hirtelen belementem, mert én közben egy öt éves kisfiúért is felelős voltam, tehát nem csak magam miatt kellett volna óvatosnak lennem. Mégsem voltam.
Akkoriban azt gondoltam, hogy hálás lehetek neked azért, hogy képes vagy engem egy kisgyerekkel együtt elfogadni, s cserébe, meg egyébként is, én elfogadlak téged úgy, ahogy vagy. Ezért aztán azt is teljesen természetes dologként fogtam fel, hogy sokáig megtartottad az albérlők házabeli lakásodat, s időnként oda vonultál vissza, ha egyedül akartál lenni. Igaz, hogy nekem már évek óta nem volt olyan saját zugom, ahová elbújhattam volna, amikor már végképp nem volt erőm a gyerekemhez, vagy a partneremhez, de akkoriban az még eszembe se jutott, hogy magamnak is olyan jogokat kívánjak, amilyenekkel te mindig is rendelkeztél. Mégis nagyon boldoggá tettél azzal, amikor végül feladtad a külön szobádat, s ezzel kinyilvánítottad teljes elkötelezettségedet irántunk.
