Az első hónapokat leszámítva életünk nagyon is hétköznapivá vált. Egyre kevesebbet beszélgettél velem, egyre több zenét hallgattál a zeneszobában. Viszont félelmeim veled kapcsolatban alaptalannak bizonyultak, meglepően normálisan viselkedtél, nem szedtél drogokat. Kettőnk közül nekem volt csak szenvedélybetegségem: dohányoztam. Nagyra értékeltem azt is, hogy elfogadtál olyannak, amilyen vagyok, hogy nem kritizáltál, hogy élni hagytál, erőfeszítéseimben támogattál. (Igaz, csupa olyan erőfeszítésem volt, amivel a te kényelmedet növeltem, de ezt ekkoriban még nem láttam.) Vagyis mindazt megtetted, amit első férjem nem, és viszont. Nem az ideális partnerrel mértelek össze, hanem csak arra figyeltem, nem hasonlítasz-e egy már megtapasztalt rosszhoz.
Kisfiammal semmilyen kapcsolatot nem építettél ki. Ez már akkoriban is nagyon fájt nekem, néhányszor sírva kérleltelek, hogy változtass rajta, ha tudsz, de alapvetően ezt is elfogadtam tőled: nem tehetsz róla, hogy nem tudsz kiépíteni kapcsolatot egy gyerekkel, végül is felnőttekkel sem nagyon állsz kapcsolatban. Ma viszont már azt gondolom, hogy ezzel is engem utasítottál el, számodra nem volt fontos az, ami nekem sokat jelentett, az én dolgaim, gyerekem másodlagos volt. Nem vettél részt az életemben. Elmondom egy álmomat, néhány hónapja álmodtam: egy repülőtéren voltunk, egy szállodai szobában. Én a kádban feküdtem, Balázs még kicsi volt, kb. 5 éves (mint mikor megismerkedtünk), és körülöttem játszott a fürdőszobában. Egyszer csak eltűnt, nem láttam sehol. Kértelek, hogy keresd meg, biztos átment a szomszédhoz. Te kimentél, majd visszajöttél, s mondtad, hogy nem találtad. Kénytelen voltam kikászálódni a kádból, s átmentem a szomszédba. Sohasem felejtem el, ahogy a halott kicsi fiam lebegő holttestét megpillantottam a szomszéd fürdőszobájában. Iszonyatosan mérges lettem rád, és felébredtem, s azóta sem tudom kiverni a képet, az érzést a fejemből. Megölted a gyerekemet, s ezzel megöltél engem, s a szerelmünket.
Saját gyerekkori tapasztalataim miatt Balázstól én soha nem követeltem meg, hogy köszönjön másoknak, arra gondoltam, hogy majd követi példámat, ha akarja, én nem csinálok ebből a kérdésből erőpróbát közöttünk. Így eshetett meg, hogy Balázs többször nem köszönt neked, amit te nagyon nehezményeztél. Mostanában ezen is gondolkodtam. Feltettem magamnak a kérdést, mit csinálnék, ha az élettársam gyereke nem köszönne nekem. Hát, semmiképp sem a partneremnek szólnék emiatt, hanem magamba néznék, s megpróbálnék a gyerekkel olyan kapcsolatot kiépíteni, amelyben találkozásainkkor örömmel üdvözölne.
Csaknem egy éve éltünk együtt, amikor – hazatérve egy iskolai táborból – azzal álltál elém, hogy kapcsolatunkat úgy tudnánk továbbfejleszteni, ha lenne egy közös gyerekünk. Én mérhetetlenül megtisztelve éreztem magam, s szívesen vállaltam veled gyereket. Szerelmed bizonyítékát láttam a kívánságodban. Úgyhogy rövidesen teherbe estem, majd megszületett Noémi. Lányodat, a magad módján, vagyis távolról, mindig nagyon szeretted, s ezért hálás vagyok neked. Noémivel három évig otthon maradtam. Te akkoriban egy általános iskolában tanítottál. Emlékszem, mennyire vártam mindig, hogy haza gyere. GYES-en lenni nagyon kiborító: nincs más, csak a házimunka, pelenkázás, altatás, lélekölő robot. Még akkor is, ha egyébként Noémivel nagyon könnyű volt az életem. S te haza is jöttél rendesen, de mindig lefeküdtél, mert fáradt voltál, vagy mert beteg voltál. Úgy emlékszem, egész közös életünk alatt aludtál, s ez azért volt különösen frusztráló, mert mégsem mondhattam azt, hogy ne aludj már annyit, csináljunk inkább valamit közösen. Ha kiabáltál volna velem, azt kifogásolhattam volna, de azt nem, hogy alszol, pedig ezzel ugyanúgy tönkretetted az életemet. Nagyon magányos voltam melletted. Ébrenléted többi részében zenét hallgattál, és/vagy zenékről írtál. Mindig úgy látlak, ha visszanézek, hogy ülsz a zeneszobában egyedül, magamat meg le-föl rohangálva a gyerekek között, és a konyhában egyedül olvasva, cigarettázva. Én be voltam zárva, mindenféle mozgásszabadságomtól meg voltam fosztva, de te esténként – nem sokszor, de azért többször egy hónapban – még koncertre is elmentél, elmehettél. Ez azért is rosszul érintett, mert akkoriban, különösen, ha nem voltál otthon éjjel, rengeteget szorongtam. Félálomban az ágyban arra gyakoroltam, hogy fogok a gyerekekkel kimenekülni a pinceablakon, ha rossz emberek betörnek a házunkba. Mégsem mondtam neked egyenesen, mert úgy éreztem, nincs jogom ahhoz, hogy ilyeneket kérjek, hogy ne hagyj egyedül legalább esténként, hanem csak érzékeltettem. S ezzel hibát követtem el, mert sokkal jobb lett volna, ha egyenes kommunikációval ki tudtam volna állni magamért. De te ezt is rossz néven vetted, úgy érezted, hogy veszélyeztetem a szabadságodat, és panaszkodtál rólam barátodnak, Robinak. Sohasem felejtem el, amikor Robi egyszer azt mondta, hogy szeretne velem beszélgetni, s hogy találkozzunk, s én nagyon készültem erre a találkozásra, mert valahogy arra számítottam, hogy valami jó fog velem ott történni, mert tudtam, hogy Robi kedvel engem, s le is ültünk a Napsugár Presszóban, és az elején mindenféléről fecserésztünk, s én sürgettem Robit, hogy gyerünk már, mondja már, és alig vártam, s gyanúsnak kellett volna lennie, de nem vettem a lapot, hogy ő milyen nehezen kezd bele, hogy úgy tűnt, húzza az időt, aztán végül elmondta, hogy nagyon rosszul teszem, hogy korlátozni igyekszem a férjemet (közben összeházasodtunk), mert ezzel pont ellenkező hatást érek el, mint amilyet szeretnék, s hogy Marcsi, az ő felesége, mennyire jól csinálta, hogy olyan nagy szabadságot biztosított számára, amivel sikerült is magához láncolnia. Nagyon rosszul esett, amit hallottam, és akkor is utáltam magamat. Közben fel sem merült bennem: és hol van az én szabadságom? Mindig azt gondoltam, hogy olyasmiket várok el a férjemtől, amihez nincs jogom, s erre rímelt, amit Robi mondott. Nagyon igazságtalan, de ezt csak most látom, ahogy elérik a férfiak, hogy még dühösek se lehessünk azért, mert kihasználnak minket, még jogos indulatainkért is nekünk kell rosszul éreznünk magunkat. Annyira magától értetődő, hogy nekik előjogaik vannak, s azonnal egymás segítségére sietnek, ha ezeket veszély fenyegeti.
Visszatérve életünkhöz: a zene mindig nagyon fontos volt neked. Később, amikor egy hetilap zenei rovatának szerkesztője lettél, még több időt vett el a zenehallgatás az életedből. De ekkor már lehetett azt mondani rá, hogy most dolgozol. S bizony nagyon sokat dolgoztál. Én közben kezdtem egyre jobban kétségbe esni, mert mindig nagyon kevés pénzünk volt. Ha a szüleim nem segítettek volna, nem tudtuk volna kifizetni a villanyszámlát, és cipőt venni a gyereknek. Rá kellett jönnöm, hogy vagy én kitalálok valamit, és pályát módosítok, vagy nyomorgunk. Úgy éreztem, téged nem kényszeríthetlek arra, hogy olyan munkát válassz, amivel elég pénzt kereshetsz. Ezt csak magammal tehettem meg. Ennek megfelelően módszeresen elkezdtem azon dolgozni, hogy az üzleti életben megtaláljam a helyem: megtanultam tíz ujjal, vakon gépelni, letettem a nyelvvizsgát, s a magyar-történelem szakos tanári diplomámmal elmentem titkárnőnek, idegennyelvi levelezőnek. Közben próbáltam kitalálni, milyen irányban haladjak tovább. Előbb munka és gyerekek mellett elvégeztem egy felsőfokú külkereskedelmi tanfolyamot, majd végre rátaláltam a szakmámra: a könyvelés mellett döntöttem, mert anyagilag is jó választásnak tűnt, ráadásul megteremthette annak lehetőségét, hogy egy idő után otthon tudjak majd dolgozni, ami az önállóságom és a gyerekek miatt is jó megoldásnak látszott. Ettől kezdve körülbelül 6 évig folyamatosan tanultam, végül okleveles könyvvizsgáló lettem. Ma már tényleg itthon tudok dolgozni, s jól keresek, de ez rengeteg energiámba került.
Közben te a tanítást abbahagytad, mert úgy érezted, túl sok a szerkesztői/újságírói és az iskolai munka együtt. Egyébként is igazából az írás tett téged boldoggá. Innentől kezdve kétszer kellett bemenned a munkahelyedre egy héten. Én minden nap egy órát utaztam az enyémre, lenyomtam 8,5 órát, egy órát utaztam haza, s mindig azzal fogadtál, milyen szörnyű napod volt, mennyire nagy volt a forgalom, ahogy autóztál (én BKV-val jártam). Nagyon kiakasztott mindig, hogy a cikkírást kivétel nélkül hétvégére időzítetted, amivel automatikusan elérted, hogy nem csinálhattunk semmit közösen, mert én hétköznap kötött munkaidőben dolgoztam, csak hétvégeken értem volna rá bármire is. Elfogadom, hogy időnként nem lehetett másképp időzítened, de azt nem, hogy ennek mindig így kellett történnie. S mindennek tetejébe én csitíthattam a gyerekeket, hogy nyugodtan tudj dolgozni. S persze egész más lett volna, ha én is élhettem volna a saját életemet, ha lett volna valami saját tevékenységem, ami engem boldoggá tesz, de nekem ez nem adatott meg, ott voltak a gyerekek, s én több mint 10 évre váltam a rabszolgájukká. S erről nem ők tehettek, hanem te, aki ezt a felállást magától értetődőnek tekintetted. Meg én is, mert én sem kérdőjeleztem meg. De mégiscsak én voltam az, aki szívott, nem te. Rossz volt az is, hogy nyaralni sem jöttél el velünk, legfeljebb néhány napra, majd a munkára hivatkozva ott hagytál minket. Egész házasságunk alatt hiányoztál.
Egyszer azt mondtad nekem, hogy te nem vársz semmi jót az élettől, ezért tudod ajándékként kezelni, ha véletlenül mégis nyújt valami jót. Ez nagyon szép gondolatnak tűnt számomra akkoriban, tényleg, milyen alázatos vagy, így kell hozzáállni mindenhez, gondoltam. De most felháborít: hogy mondhattál olyat pont te, hogy az élet alapvetően szar, amikor ilyen nővel élhettél együtt, mint én, aki ennyire megkönnyítette az életedet, amikor ilyen csodálatos lányod lett mindenfajta energia-befektetés nélkül, amikor soha nem kellett olyan munkát végezned, amit nem szerettél, sőt a hobbidból élhettél, amikor ennyire szerencsés voltál?
És hogy éltem meg én az életünket? Gyűlöltem magam, úgy éreztem, nem vagyok képes a szeretetre. Azt gondoltam, hogy te jobban szeretsz, illetve, hogy te képes vagy szeretni. Gyakran voltam ingerült veled, frusztrált, kicsinyes, s ezt is utáltam, nem értettem. Azt gondoltam, hogy egy jó feleség ilyesmit nem érez, és mindent megtettem, hogy magam elől is eltitkoljam az érzéseimet. Folyamatosan meg akartam halni. Arra gondoltam, mindenki csak nyerne vele, ha nem élnék, mindenkinek csak pokollá teszem az életét. Most azt gondolom, hogy természetes dolog volt, hogy így éreztem, végül is szinte semmit nem kaptam a kapcsolattól, viszont teljesen kizsigereltek cserébe; hogy könnyű volt neked szeretni engem, meg is tetted egészen addig, amíg nem támasztottam igényeket veled szemben, onnantól viszont már megvontál mindent, vagyis már nem mosolyogtál rám ellágyulva (ennyi volt a minden).
