Mostanában új szenvedélyem van, beleszerettem a túrázásba. Csinálom is vadul, legalább hetente egyszer. Nyáron többször elmentem külföldre is, több napos alkalmakra, magas hegyeket megjárni, nézni. Erdélyben is voltam, a - ki gondolta volna - mindennapos esők övezetébe tartozó Radnai havasokban (legalábbis nyáron), ezért fel kellett szerelkeznem mindenféle túraeszközzel. Ellátogattam hát - többek között - a Decathlon áruházba Dunakeszin, mikroszálas anyagból készült ruhákat, eső elleni felszereléseket és túrabakancsot venni. Végignéztem a választékot a túraszekción, és legnagyobb megdöbbenésemre azt tapasztaltam, hogy míg a női részlegen alig néhány féle bakancsot árulnak, és egyik sem üti meg azt a mércét, ami egy komolyabb túrához kell, a férfi osztályon jóval nagyobb a választék olcsóbb és minőségi lábbelikből is. Náluk Lowa típus is volt, pont ilyet kerestem volna magamnak, mert több ismerősöm is ezt javasolta. Gondoltam persze, hogy nem baj, ha a férfiaknak fenntartott polcon találom meg az ideális példányt, de szerencsétlenségemre 37-es lábam van, s még ha hozzászámolok kettőt, ami a vastag túrazokni és a mozgástér miatt szükséges a megfelelő méretű bakancs kiválasztásakor, akkor is csak 39-nél tartok, viszont a férfi méret itt 40-esnél kezdődik. A különbségtétel a nemek között mindenképpen felháborító, de ráadásul az én tapasztalatom pont az, hogy jóval több nő jár rendszeresen túrázni, mint férfi, legalábbis az egynapos hétvégi túrákon ez a helyzet. Nemzetközi kutatások is azt bizonyítják, hogy a nők jobban vigyáznak egészségükre. Mégis: a megkülönböztetés annyira zsigeri, hogy még az üzleti haszonszerzés vágyát is felülírja, úgy tűnik. Végül a Világjáróknál vettem magamnak bakancsot. Ők külön boltokat tartanak fenn a két nemnek Pesten. Sajnos nem volt időm arra, hogy a kínálatot összehasonlítsam, csak a női boltban voltam.

Ennyit az előkészületekről.

Amiről igazán írni akarok, az az Olümposz. Nyolc napos, buszos út volt, ezt is interneten találtam, csatlakoztam egy neten szerveződő csoporthoz. Három nagy túrát szerveztek, az egyik az Olümposz legmagasabb csúcsának, a Mitikasnak a megmászása volt. Volt még benne tengerpart, cseppkőbarlang, városnézés is, egy pillanatig sem unatkoztunk. Rendkívüli élmény volt az egész, úgy, ahogy volt.

A túrázásban azt szeretem, hogy szabad levegőn vagyok, hogy a határaimat feszegetem a felfelé meneteléssel, hogy bár szinte minden nagyobb emelkedőbe belehalok kicsit, ahogy felérek, rögtön regenerálódom, frissnek és mindenre képesnek érzem magam megint. Katartikus.Túrabotot is használok mostanában már, segítségével a karomat, hátamat és hasizmaimat is megdolgoztatom, miközben haladok.

A Mitikas. 2918 méter magas csúcs. Nekünk maximum 7 óra alatt kellett feljutni rá úgy, hogy 1100 méterről indultunk. 2000 m volt a napi szintkülönbség! Reggel 7-kor indultunk. A megállapodás az volt, hogy 14 órakor mindenkinek vissza kell indulnia, bárhol is van, hogy sötétedés előtt leérjen a buszhoz. Így esett meg, hogy 33 főből csak 12-en értek fel a csúcsra. Köztük voltam én is.

Az út első fele volt a könnyebb, akkor még árnyas fák között haladtunk. A 2000 m körüli magasságban leledző menedékházat még 2,5 óra alatt elértem. Ott megpihentem, majd indultam tovább. Ekkor már 2000 m felett. Sziklás vidék, tűző nap, végtelen menetelés, kevés oxigén.

50 lépésenként meg kellett állnom, hogy újra levegőhöz jussak. Mindenki a saját tempójában haladt, csak így volt esély a sikerre. Vánszorogtam, megpihentem, újra útnak indultam, azt hittem, nem lesz vége sosem. Közben kezdett hűlni a levegő, felvettem a széldzsekimet. Elindultam, melegem lett. Megálltam, levettem a dzsekit, s elkezdtem fázni. Hát így. Végül felértem a Scalára, a Mitikas melletti csúcsra (2866 m). Itt találkoztam néhány ismerőssel a csoportból, akik azzal fogadtak, hogy néhányan már elindultak a Mitikasra, de ők visszafordultak, mert életveszélyesnek ítélték. Azt mesélték, hogy nagyon meredek az út, erős szél fúj, és nagyon féltek.

Lenéztem, és azt láttam, hogy a Scaláról meredek hegyoldalon kell előbb leereszkedni, majd egy hasonlóan meredek hegyre kell felmászni, és az a Mitikas. Az út kb. 45 percig tart, csak oda. Majd vissza is 45 perc. Leültem mindezt megfontolni. Időm volt még bőven, pár perc üldögélés után a merszem is megjött, úgyhogy nekivágtam. Négykézláb kellett leereszkedni, háttal lapultam a sziklafalhoz, lábammal kerestem a helyet, ahol megtámaszkodhatok, kezemmel kapaszkodtam. Így haladtam, egy idő után nagyon gyorsan, mint a rák, kicsit oldalazva és fürgén. Rövid idő múlva már lent is voltam, a két csúcs közötti ponton. Felnéztem. Végtelen magasságban emberek a szemközti hegyoldalon. Másztak. Én még sohasem másztam sziklát, de azt tudtam, hogy felfelé mindig könnyebb menni, s ha lefelé sikerült, akkor ez sem lehet lehetetlen. Folytattam utamat. Méterről méterre haladtam. Volt néhány pont, amikor nagyon keskeny peremen álltam függőlegesen, a kezemmel kis kiszögellésbe kapaszkodva, és elkezdett fújni a szél... na ilyenkor azért megijedtem, átfutott az agyamon még az is, hogy meg fogok halni. De aztán tovább mentem, jobb lett a helyzet, biztonságban voltam megint. Egyszer át kellett ugrani egy mélységesen mély szakadék fölött, mindenféle kapaszkodási lehetőség nélkül. Sok ember volt ott, mindenki nagyon barátságosan köszöntötte a többieket, többen biztató szavakkal kedveskedtek egymásnak. Jó érzés volt, melegséggel töltött el az egész. Útközben találkoztam gyorsabb társaimmal, akik hamarabb felértek a Scalára, és most már jöttek visszafelé a Mitikasról. Folytattam utamat. Volt még néhány kemény pillanat. Közben végig azon csodálkoztam, hogyhogy nem hal meg itt minden nap legalább néhány ember. Úgy tűnt nekem, hogy ez egy igazi via ferrata terep (ilyenen még nem voltam, de így képzelem), csak nincs komolyan véve, és nincs bedrótozva, kötelezve, miközben igenis szükség lenne rá, mert néha alig lehet megkapaszkodni valamiben. Végül feljutottam. Nagy fájdalmam, hogy egyedül és fényképezőgép nélkül, így nem készült rólam fotó a csúcson. Megpihentem, gyönyörködtem. Elképzeltem, hogy Zeusz szemével nézek, majd inkább visszabújtam saját bőrömbe. Kacérkodtam a gondolattal, hogy megkérek valakit, fotózzon le, majd küldje el e-mailen a képet, végül mégsem volt hozzá kedvem. A hátizsákomat a másik csúcson hagytam (szerencsére, azzal esélyem sem lett volna arra, hogy feljussak), és elkezdtem aggódni amiatt, hogy a többiek elindulnak lefelé, otthagyják a cuccaimat. Úgyhogy néhány perc múlva már vissza is indultam. Visszafelé már sokkal könnyebben haladtam. Körülbelül félúton utolértem a társaimat, akik már jóval korábban visszaindultak. Mindenki csodálkozott a teljesítményemen, először azt hitték, hogy idő előtt visszafordultam, nem jutottam fel a Mitikasra. Rájöttem, hogy az isten is sziklamászónak teremtett. Folytatni fogom, helyesebben el fogom kezdeni, rendesen. Azt mondják, az biztonságos, mert komolyan veszik.