Lassan ráébredtem, mennyire igazságtalan volt az, ahogy éltünk. Olvasmányaim segítségével felismertem, hogy jogom lenne másképp élni, és hogy még most sem késő változtatni. Veled minden gondolatomat megosztottam. Továbbra is azt gondoltam, hogy veled akarok élni, csak másképp. Nagyon finoman meséltem el neked, mi mindenre jöttem rá, hogy teljesen alárendeltem az életemet neked és a gyerekeknek. Hangsúlyoztam, hogy nem hibáztatlak, hiszen egyrészt nem szóltam, hogy nem érzem jól magam így, másrészt mindketten ugyanazon a szocializációnak nevezett agymosáson estünk keresztül, mely szerint ez a nők dolga. De ragaszkodtam ahhoz, hogy változtassunk az életünkön. Azt kértem, hogy osszuk el igazságosabban az itthoni feladatokat, és hogy beszélj velem, avass be az életedbe. Azt gondoltam, nem kérek sokat. De semmi változás nem történt. Hosszú ideig kérleltelek. Nem akartam elhinni, hogy nem akarsz változtatni, arra gondoltam, hogy biztos nem jól magyaráztam el, miért olyan égbekiáltóan igazságtalan, ahogy a nők a házasságban élnek. Ezért kértem, olvass el egy olyan könyvet, amelyet feminista férfi írt. Azt képzeltem, hogy egy férfi gondolatai érthetőbbé teszik számodra az életünket. Rá kellett jönnöm, hogy nem velem, illetve magyarázataimmal van a baj: kijelentetted, hogy nem olvasod el a könyvet. Megértettem, hogy nem akarsz változtatni, hogy a kényelmed fontosabb, mint az, hogy velem élj. Megmondtam, hogy el akarok válni tőled. Érettségi előtt álló lányunk zokogásban tört ki, s könyörgött, hogy próbáljak meg beszélni veled, mert megszakad a szíve. Ezt a fájdalmat már nem bírtam elviselni: megállapodtunk, hogy teszünk még egy próbát egymással, egy évet adunk még magunknak, utána a lányunk úgyis el fog költözni, s az esetleges válásunk már nem érinti annyira közvetlenül, mint amíg ő is velünk él.

 

Volt egy rövid idő, amikor azt gondoltam, van remény. Megpróbáltál többet beszélgetni velem. Akkoriban nekem rengeteg munkám volt, ezért kértem, hogy vedd át tőlem a főzést és a mosást, mert nem fér bele az időmbe, hogy a pénzkeresés mellett ezeket is én csináljam. Mosni elkezdtél. Nem tőlem kérdezted meg, hogyan csináld, hanem Noémitől, a lányunktól. Az volt az érzésem, hogy derogáló lenne számodra tőlem megtanulni valamit. Inkább tönkretettél néhány ruhát. A főzés továbbra is rám maradt. Egyik alkalommal épp pánikba estem egy határidős munka miatt, és teljesen kiborultam attól, hogy főznöm is nekem kell, míg te ülsz a tévé előtt. Kiabálni kezdtem. Majd zokogásban törtem ki. Azt hiszem, kisebb idegösszeroppanásom volt. Ez már hatott. Elkezdtél salátákat csinálni nekünk. De szigorúan csak a lányodat kérdezted, mit hogyan csinálj. Egy alkalommal finoman jeleztem, hogy legközelebb kicsit több olívaolajat tegyél a salátára. Láttam, hogy zokon vetted, egy későbbi leveledben sértődötten meg is említetted, hogy kritizáltam a munkádat. Szóval, megvolt az ára. Elkezdtél ételt készíteni, de nem szólhattunk bele, milyen ízű legyen, mert egy férfi nem hibázik, az úgy jó, ahogy van. Ha mégsem, akkor én vagyok ellenséges.

 

Belebetegedtem. Hónapokig folyamatosan fájt a fejem. Elküldtek MR-vizsgálatra. Még aznap visszarendeltek, mert valamit találtak az agyamban. Nem árulták el, hogy mit. Biztos voltam benne, hogy agydaganatom van. Te mondtad, hogy biztos nincs. Másnap visszaautóztam az egri kórházba, csináltak egy CT-felvételt is, s még órákig bizonytalanságban tartottak. Elhatároztam, hogy semmiképpen sem hagyom megműteni az agyamat, alternatív gyógymódot keresek. Biztosan tudtam, hogy én vagyok a CT-re várók közül a legsúlyosabb beteg. Végül kiderült, hogy szó sincs daganatról, csak az agyhártya és a koponyacsont között több a folyadék a kelleténél, s ez nyomást gyakorol az agyra, ami fejfájást okozhat. Megkönnyebbültem. Később utánanéztem az interneten, és újra megijedtem: a túl nagy nyomás végső soron ugyanúgy halált okozhat, mint egy daganat. Még hónapokig voltak panaszaim. Megismételték az MR-vizsgálatot. Nem kísértél el. Mivel még mindig nem voltam jól, ezért az volt a kérdés, hogy nőtt-e a folyadékréteg az agyamban, vagy jó esetben maradt minden ugyanúgy, mint az első vizsgálatnál. Amikor visszamentem a leletért, kiderült, hogy teljesen normális lett az agyam, nyoma sincs túlzott folyadéknak. Egyszerűen hihetetlen volt! Erre senki sem gondolt! Fülig ért a szám, s azonnal téged hívtalak, hogy megosszam veled a jó hírt: újjászülettem. Csalódást okoztál, egyáltalán nem örültél. Arra gondoltam, hogy biztos nem vagy egyedül, ezért nem tudod kimutatni az örömödet. Felhívtam Noémit, aki úgy reagált, ahogy vártam, így kielégült az az igényem, hogy valaki örüljön velem. Órákkal később értem haza. Noémi röpült a karomba, ujjongott, hogy nincs semmi bajom. Te nem is köszöntél. Benéztem a szobádba, s láttam, hogy egy e-mailt írsz éppen. Újra köszöntem, s mondtam, mennyire rosszul esett, hogy nem úgy reagáltál a jó hírre, ahogy elvárható lenne. Erre elkezdtél kiabálni: „Neked semmi sem jó, mindenbe bele akarsz kötni!” Üvöltöztél. Én is. Majd nagyon hirtelen lehiggadtam: hidegség öntött el, és szép csendesen elkezdtem elmagyarázni, hogy min mentem keresztül az elmúlt hónapokban, hogy attól féltem nap mint nap, amikor épp Pestre autóztam, s éreztem, ahogy az agyamban dübörög a vér, hogy most fogok elájulni, meghalni. Hogy a mai eredmény hallatán újjászülettem. S azt is elmondtam, hogy igazából mindezen velem együtt neked is át kellett volna esned, mindezt át kellett volna érezned, hiszen beszéltem neked az érzéseimről. De te nem érezted át egyáltalán, sőt, érzéketlenül reagáltál. Ez volt az a pillanat, amikor bennem befejeződött a házasságunk.

 

Utána még együtt éltünk egy darabig. Mint két idegen. Már egyáltalán nem beszélgettünk, legfeljebb praktikus dolgokról.