HTML

Indavideó

élet a házasság után

Van-e élet a házasság után? Arra jutottam, hogy van. Nem is akármilyen! /Is there any life after marriage? I think, yes, there is. I can only suggest it to every woman.

Friss topikok

Számláló


View My Stats

Életem, kapcsolataim, gondolataim/My life, relationships, thoughts

2009.11.23. 20:08 mulanmocso

Házasságom története 3. - Házimunka

Címkék: gyereknevelés házimunka lelkiismeretfurdalás munkamegosztás

Mielőtt beköltöztünk a kölcsön kapott házba, elmentünk megnézni. Tudtuk, hogy elég elhanyagolt, mert két idős bácsi használta korábban, akik nem nagyon tudták már rendben tartani. Felkészültünk, vittünk takarító eszközöket, s a cuccaink egy részét is. Amikor megtaláltad a kazettás magnómat, nagyon megörültél, mert már évek óta nem tudtad meghallgatni a kazettáidat. Azonnal megfeledkeztél arról, miért jöttünk, s belefeledkeztél a kazettáidba. Emlékszem, nagyon rosszul esett: hagytad, hogy egyedül takarítsak. Azt sem tudtam, mihez kezdjek, mert nem volt sok időnk, s szerettem volna a fiamat már viszonylagos tisztaságba hozni, te meg se nem láttál, se nem hallottál (legalábbis a zenén kívül mást).
 
Évekkel később elmesélted, hogy amikor a Metró Színpadra jelentkeztél színésznek, a felvételire korábban érkeztél. Leültél a nézőtéren. A régi tagok elkezdték előkészíteni a színpadot a felvételire: takarítottak, pakoltak. Ahogy ezt láttad, teljesen természetesnek érezted, hogy beállj közéjük segíteni, anélkül, hogy erre kértek volna. Ennek a gesztusnak köszönhetően is azonnal felvettek körükbe. Amikor ezt a történetet hallottam tőled, arra gondoltam, hogy én is nagyon nagyra értékeltem volna, ha kivetted volna a részed a munkából beköltözésünk előtt, majd utána is.
 
Nem így történt. Az én felelősségem volt minden a ház és a gyerekek körül. Én mostam, főztem, takarítottam, mosogattam, még a füvet is én vágtam (sarlóval, amíg nem volt pénzünk fűnyíróra). Pelenkáztam, meséltem, fürdettem, játszottam, együtt voltam a gyerekekkel. Amikor újra munkába álltam, s mellette tanultam, úgy döntöttem, hogy nem fogok hétköznap főzni, mert egyszerűen nem fér bele az életembe a főzés, az időmet inkább a gyerekekkel együtt töltöm. Így is tettem, de emiatt sokszor volt lelkiismeret-furdalásom: megfosztottam a gyerekeimet és magunkat is a főtt étel gyönyöreitől. Az eszembe sem jutott, hogy megkérjelek, vedd át ezt a feladatot tőlem, hogy csináljuk közösen a dolgokat. Sőt, hálás voltam neked, hogy nem kifogásoltad a döntésemet, kvázi megengedted, hogy ne főzzek. Az így felszabadult időmben ellenőriztem a gyerekek leckéit, beszélgettem velük, felügyeltem az estéket, hogy minden rendben megtörténjen: fürdés, vacsora, fekvés. Amikor a lányunkról kiderült, hogy asztmás, s a poratkára allergiás, elhatároztam, hogy nem teszem ki többet annak, hogy takarításkor otthon kelljen szívnia a port. Takarítónőt alkalmaztam, s a gyerekkel addig elmentünk otthonról, és csak a jól kiszellőztetett lakásba tértünk később vissza. Mindezek miatt mindig szégyelltem egy kicsit magam, amikor kolléganőim arról beszéltek, hogy mi mindent kell még elvégezniük munka után otthon, s főleg, ha megkérdezték, hogy mit fogok ma főzni. Nagyon szabadnak és szerencsésnek gondoltam magam amiatt, hogy az én férjem nem követeli meg a főtt ételt esténként. A még jobban elnyomottakhoz (a többi nőhöz) hasonlítottam helyzetemet, nem a tiedhez. Az fel sem merült bennem, hogy olyan jogaim legyenek, mint neked. A szakmám kiválasztásánál a legfontosabb szempont az volt, hogy jól keressek vele, az fel sem merülhetett, hogy olyasmivel foglalkozzak, ami érdekel. Te zenéket akartál hallgatni, és róluk írni, ezért ezzel foglalkoztál, nem volt más szempont. Esténként azt csináltál, amit akartál. Én egész házasságunk alatt nem engedhettem el magam. Szerintem egyszer sem meséltél a gyerekeknek, pelenkáztad be a lányodat. Te nem ismered azt az érzést, amikor korán reggel kipattan a szemed hétvégén, s bár még nagyon szeretnél visszaaludni, eszedbe jut, hogy mi mindent kell elintézned még délelőtt, s ezért kikászálódsz az ágyból. Annyira nem vettél részt a gyerekek életében, hogy a lányod érettségijét, felvételijét is meg tudtad úszni úgy, hogy meg sem értetted, hogyan számítják ki a pontjait.
 
Utólag csodálkozom, miért hagytam, hogy így legyen. Ez a kérdés persze eleve igazságtalan, mert az áldozatot hibáztatja. (A helyes kérdés az lenne: miért nem vetted ki a részed a gyereknevelésből és a házi munkából?) Azért megpróbálok válaszolni: Valahogy azt gondoltam, hogy mindez az én dolgom. S azt is láttam, hogy a többi nő még többet elbír, igazán nem lehet okom panaszra. Ma már tudom, hogy pontosan erre kondicionáltak gyerekkorom óta, ez folyik a csapból is: a nők dolga minden, ami otthon történik. S persze téged is erre szocializáltak, ezért nem tudtál olyan magától értetődő természetességgel beszállni az itthoni feladatokba, ahogy a Metró Színpadon megtetted. Azt is csak mostanában látom, hogy viszonylagos szabadságomat egyedül magamnak köszönhettem: én voltam az, aki meghoztam a szükséges, s egyáltalán nem könnyű döntéseket, hogy mely munkákat nem vagyok hajlandó elvégezni. Én szerveztem annyira jól az időmet, életemet, hogy egyszerre tudtam gyereket nevelni, teljes munkaidőben dolgozni és tanulni. Te csak nem akadályoztál meg benne (de miért is tetted volna?). Nekem kellett mindenkiről gondoskodnom, míg te csak saját magaddal foglalkozhattál. Ha megkértelek valamire, azt megcsináltad, de egész más segíteni, mint valamit a saját feladatodnak tekinteni. Erre nagyon jó példa a nagyszülők viszonya az unokáikhoz: mivel nem ők felelősek értük, szabadon élvezik együttléteiket. Ilyen lehetett a te viszonyod a lányodhoz: igazi felelősség nélküli élvezet, ellágyulás. Az én szeretetem soha nem volt ilyen távoli, éteri, mindig belejátszott egy csomó aggodalom, idegesség, ami azzal a tudattal jár, hogy vele kapcsolatban minden az én dolgom.
 
A legrosszabb az örökös lelkiismeret-furdalás volt. Ennyi mindent egyedül nem lehet jól elvégezni. Minden nap történt valami, amit lehetett volna jobban is csinálni. Mindig rohanni kellett, ezért soha nem volt elég a türelem. S ami miatt most legjobban szenvedek: a hosszú évek alatt elvesztettem a kapcsolatomat magammal. Újra kell tanulnom, mi az, ami nekem jó.
 
 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://mulanmocso.blog.hu/api/trackback/id/tr511547140

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

PeterBlau · http://4smallwheels.blog.hu 2010.01.16. 14:27:10

Tiszteletem! Én nagyon sajnálom, hogy így kellett élnie és, hogy ez jutott önnek. Szeretném megköszönni, hogy így leírta, hogy más is el tudja olvasni. (Házasságom története 1. 2. 3.) Sokat tanultam belőle, és nagyon elgondolkodtatott.

mulanmocso 2010.01.16. 15:07:24

@PeterBlau: Köszönöm hozzászólását, nagyon megerősítő. Igen, én is sajnálom, de leginkább azt, hogy az én sorsom, szerintem, az átlagosnál jobbnak mondható. Örülök, ha sikerült elgondolkodtatnom, s esetleg változtatni is tud a saját életében, ha szükséges.
süti beállítások módosítása