Mindennek ellenére nagyon fáj. Tudod, az első heteim elköltözésed után eufóriában teltek, annyira élveztem, hogy birtokba vehetem a lakást, ahova az utóbbi időben már csak aludni jártam. S nagyon szíven ütött, hogy semmilyen űrt nem hagytál magad után, az életem pont olyan volt egyedül, mint veled, nem volt hiányérzetem. Eddig sem beszélgettem senkivel, most sem, eddig is egyedül csináltam mindent, most is. Hirtelen annyira tele lettem energiával, hogy úgy éreztem, bármire képes vagyok: így is volt, harminc év után leszoktam a dohányzásról. Aztán rám tört a szomorúság. Tudom, van mit meggyászolnom, s 21 évet nem lehet letudni néhány hét alatt, de annyira fáj. Olyan jó is lehetett volna! Hetek óta állandóan bőgök. Biztos az is megnehezíti, hogy most már Noémi is elköltözött, s ez azt jelenti, hogy ami eddig az életem kereteit nyújtotta, megszűnt. Olyan sivár és értelmetlen minden. Nekem most kell megtanulnom, elhinnem, hogy az életemnek önmagában is van értelme, nemcsak akkor, ha másokat szolgálok vele. Ez az, amit te automatikusan megkapsz, mert férfi vagy, nekem meg középkorúan kell átmosnom az agyam, hogy el tudjam hinni, képzelni, hogy ez tényleg így van. És persze meg is kell töltenem az életemet tartalommal.

Noémi azt mondta a minap: apuval magányosabb vagyok, mintha egyedül élnék. Nagyon pontos, én nem tudtam volna így megfogni. De nem hiszem, hogy gyártási hibás lennél, ezt teszi a szocializáció. És lehetne rajta változtatni, ezt jelentené a felelősség: felismered, rájössz, hogy nem jó, s megváltoztatod. Rengeteget nyernél vele: jó kapcsolatokat, beszélgetéseket, intimitást a lányoddal, másokkal, s jobb egészséget. Azt hiszem, nem vagyok normális: még mindig meg akarlak menteni.

 

Gyászolok. Elképzelem, milyen lehetett volna, s szememből ömlik a könny, zokogástól rázkódom. Látom, hogy megismerkedünk, és téged lenyűgöz minden, amit gondolok, amilyen vagyok. Annyira jól érzem magam veled, hogy életemben először el tudom engedni magam egy férfi társaságában, nem kell visszafognom magam. Esténként lefekteted Balázst, miután türelmesen megválaszolod minden kérdését, s elmondod nekem, milyen édesen nevetett a vicceden. Addigra én is kifújom magam az egész napi robot után, és beszélgetünk. Elmondod, mi történt veled, milyen gondolataid, érzéseid támadtak aznap, én is elmondom, mit éreztem, gondoltam a munkahelyemen. Megkérdezed, mit szeretnék csinálni este, s azt tesszük. Hónapokkal később megbeszéljük, hogy csinálunk még egy kislányt is, mert annyira szeretjük a fiamat, hogy meg akarjuk ismételni ezt a csodát. S te nagyon gyengéd vagy velem a terhességem idején. Együtt megyünk szülni, és igazi támaszom vagy. Hazahozzuk Noémit, s te gondoskodsz róla. Tisztába teszed, főzöl nekem, elvégzed a házi munkákat. Nincs szükség arra, hogy az anyám segítsen nekem. Közösen neveljük a gyerekeket. Esténként meghitten összebújunk, beszélgetünk, vagy csak ülünk egymáshoz bújva csendben. Gyakran megérintjük egymást. Nyugodtan elmondhatom neked, hogy mit szeretnék az ágyban, s te igyekszel, hogy jó legyen nekem. Hetente többször is szeretkezünk, mert mindketten nagyon élvezzük. Sok közös programot csinálunk, amelyekre legtöbbször visszük a gyerekeket is, mert nem szeretünk nélkülük lenni. Élvezzük egymás társaságát. Soha nem unatkozunk, amikor együtt vagyunk. Aktívan élünk, nagyokat sétálunk, kirándulunk, nyitottak vagyunk az életre, a világ dolgaira. Mindkettőnknek megvan a saját élete, érdeklődési köre is: neked a zene, nekem a feminizmus. Mivel kezdettől osztozunk a feladatokon, felelősségen, már nagyon korán rátalálok a saját ügyemre. Van időm magamra, s arra, hogy hetente többször önkéntes munkát végezzek. Boldog, kiteljesedett életet élek, s ezért örülni tudok annak, hogy te is azzal foglalkozhatsz, amit szeretsz. Hetente többször elmész koncertre, barátokkal találkozol. Annyira boldog vagy te is, hogy soha sem betegeskedsz, nincs szükséged arra, hogy átaludd az életedet, hiszen minden percét élvezed. A munkádat hétköznap végzed el, hogy a hétvégeken a családdal lehess.

 

Tudod, az fáj legjobban, hogy nem ismerted el, mennyire igazságtalan volt, ahogy éltünk. Azt gyakran mondogattad, hogy te mindig jót akartál nekem, de az nem úgy működik, hogy ülsz a zeneszobában, nem beszélgetsz velem, sőt semmit sem csinálsz velem, de közben folyamatosan jót akarsz nekem. Tényleg legyél már annyira tökös, legalább most, így utólag, hogy ezt elismerd!

 

Telnek a napok, a hetek. A fájdalom nagyon erős. Sokszor érzem úgy, hogy sohasem lesz vége. Mindent értelmetlennek látok nélküled. Néha van tiszta pillanatom is, röpke találkozásunk után mindig: újra és újra rá kell jönnöm, hogy semmit sem szeretek veled csinálni. Nem szeretek veled együtt lenni sem, mert mindig ideges vagy, negatív kisugárzású. De hiába, eltelik egy nap, és megint arra vágyom, hogy velem legyél, hogy várj, ha megjövök. Kiborító. Naponta többször sírok. Alig merek kimozdulni a lakásból, mert teljesen kiszámíthatatlan, mikor és mitől fakadok sírva. Megbénít a gondolat: hiszen olyan jó ember vagy. Lelkiismeret-furdalásom támad: kirúgtam egy jó embert 21 év után. Tényleg szívtelen vagyok. Gyűlölöm magam már megint. Sírok. Levelet írok neked. Azt gondolom, hogy majd most megtörténik a csoda, és megérted, mit szeretnék. Eddig biztos nem értetted, azért nem nyújtottad, amit kértem tőled. Már tervezgetem, hogy új alapokra helyezve elölről kezdünk mindent: nem költözünk össze, de ismerkedünk egymással, annyi időt töltünk együtt, amit tényleg mindketten akarunk, s azt tényleg együtt töltjük. És válaszolsz. És kiderül, hogy semmi sem változott. Nem akarod meghallani, amit mondok neked. Meghívom a barátnőmet hozzám, jót beszélgetünk. Azt mondja, hogy szerinte a „jó ember” olyan, aki annyira szereti a társát, hogy változtat a viselkedésén, ha társa azt szeretné. S ettől hirtelen megvilágosodom. Tényleg! Az nem elég a „jó emberséghez”, hogy általában nem kiabál velem, hogy nem ver meg, és nem kényszeríti rám az akaratát. Az is csak az elvárható minimum, hogy a saját gyerekét távolról szereti, hogy engem nagyjából mindenben támogat (vagyis nem tesz keresztbe), s mozgásszabadságomban sem korlátoz. Ettől még nem rendkívül kívánatos mint partner. S mivel nincs semmi olyan tevékenység, ami számomra jó lenne vele, ezért óriási az esélye annak, hogy olyan embert találjak, aki legalább egy valamiben megfelelő lesz nekem. Ha csak sétálni jó lesz vele, azzal már nyertem valamit. Ha esetleg még beszélgetni is tud, már majdnem főnyeremény. Ezen felbuzdulva felhívom régi szerelmemet, s együtt töltünk egy napot. Meghívom magamhoz, együtt főzünk, s közben beszélgetünk. Nagyon rosszul érzem magam attól, hogy egy másik férfival vagyok, nem veled. Folyamatosan sírhatnékom van, de legtöbbször sikerül elnyomnom. Végül kitör belőlem. Zsolt nagyon kedves, empatikus. Végre elindulunk Hollókőre. Sétálunk, gyönyörködünk a kilátásban. Hazafelé megállunk, és a szomszédos kisvárosban kávézunk. Megszakad a szívem. Ebben a kávézóban idáig csak veled voltam. Ájulás környékez. Hazaérünk. Zsolt jó érzékkel elköszön. Ahogy becsukom a kaput utána, kitör belőlem a zokogás. Ijesztően mélyről jön. Percekig nem tudom abbahagyni.

 

Eltelik még néhány hét, és kezd csökkenni a fájdalom. Helyét átveszi a beletörődés. Végre el tudom fogadni, hogy nem öregszünk meg együtt. Kezdek visszakapcsolódni az életbe. Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog. Életem sok területénél visszaveszem az irányítást tőled: magam keresek zenéket az interneten, felfedezek régi ismerősöket és új előadókat. Elkezdek színházba, operába járni, s közben csak arra figyelek, mi az, amiben örömömet lelem. Hihetetlenül jó érzés, hogy mindent én irányítok. Néha már azt érzem, hogy előttem az élet.