Álmomban 5 éves lányommal voltam a kisföldalatti megállójában. Benn állt egy szerelvény a végállomáson. Mondtam neki, szálljon be a középső kocsiba, én meg elszaladok, veszek jegyet, mindjárt itt leszek. Így is tettem, mindjárt ott is voltam. A középső kocsiban. Elindultunk. Nem találtam őt, pedig mindenhol kerestem: végigmentem az összes kocsin, visszamentem a végállomásra, hátha végül mégsem szállt fel. Mindhiába. Pánik, kétségbeesés. Hetek teltek el. Egy partin voltam, tébláboltam, nézelődtem, amikor megpillantottam: már egy másik családban élt.
Elmeséltem Péternek az álmomat. Kérdezgetett, ahogy szokott, én meg válaszolgattam, ahogy tudtam. Csak a végét mesélem el, a konklúziót. Álmomban az anyaság/szülőség előttem álló feladatával küszködtem: azt gyakoroltam, hogyan tudnám elengedni, sőt támogatni a felnőtt lányomat, akit valahol még mindig kicsi gyereknek érzékelek, hogy új, saját maga által választott családjában kezdhesse meg önálló életét.
Szívszorító volt megértenem. S mint tudjuk, az álmok nem hazudnak. Első gondolatom persze az volt, hogy én tehetek róla, én vesztettem el a kislányomat, hogy nem tudtam rá jól vigyázni. De amint jobban ránéztem, észrevettem, hogy hiszen nem is én hagytam el őt, hanem ő hagyott el engem. Valami nagyon fontosat tudtam meg magamról: én, aki lakást vettem neki, hogy lehetővé tegyem számára az elszakadást, s minden energiámmal azon vagyok, hogy erősítsem önállóságát, és azt tervezgetem, mit fogok csinálni, ha a leválása teljes lesz, és ettől egyáltalán nem vagyok boldogtalan, szóval, én, aki azt gondoltam magamról, hogy nekem semmiféle gondom nincs ezzel a témával, azt álmodom, hogy beleszakad a szívem abba, hogy már egy másik, új családban él. Hogy igen, csinálom, ami tőlem elvárható, és igyekszem megadni neki mindent, de közben szabad azt éreznem, hogy kicsit belehalok ebbe az egészbe (majd főnixmadárként újjászületek). Az volt a szívszorító, hogy idáig nem engedtem meg magamnak ezt: hogy meggyászoljam a veszteségemet.
Az önismereti csoportban - többek között - álmokkal fogunk foglalkozni. mulanmocso.blog.hu/2010/12/28/onismereti_csoport_szil_peterrel
