A filmkészítés felelősségteljes munka. A film hatni tud a társadalomra, a nézőkre, alakítja a társadalmi normákat, a készítők választása szerint megerősíti a régieket vagy újakat hoz létre. Normateremtő.
A Hétmérföldes szerelem is tudja ezt, első jelenete egy olyan nőt mutat be, aki ha nemet mond, igenre gondol, és a férfi főhős (Justin Long) cinikusan még rá is tesz egy lapáttal azzal, hogy szándékosan félreérti partnerét. A nő ugyanis udvariasságból azt mondja a férfinak, hogy ne fáradjon azzal, hogy ajándékot vesz neki a születésnapjára, amit a férfi annyira komolyan vesz, hogy fel sem köszönti, dobozban tálalja a szokásos pizzát, s minden egyéb lacafacázás, udvariassági körök nélkül vinné az ágyba rögvest vacsora után. A nő egy darabig igyekszik jó képet vágni a dologhoz, majd egyenesen rákérdez, hogy hol van a meglepetés. Ekkor Long ártatlanul kerekedő óriási szemekkel csinál hülyét belőle: de hiszen azt mondtad, hogy ne vegyek semmit. Igen, de ... mondja a nő, de ebből már nem lehet jól kijönni, s nyilván ez volt az alkotók szándéka. Ezzel a jelenettel a film megerősíti azt a nagyon káros sztereotípiát, mely szerint a női "nem" "igen"-t jelent, ami a nemi erőszakok kb. 90%-áért tehető felelőssé.
A film cselekménye nagyon egyszerű: Long és a női főhős, Drew Barrymore összeismerkednek, egymásba szeretnek. A konfliktus abból áll, hogy Long New Yorkban él, Barrymore pedig San Franciscóban lakik és tanul: újságírónak készül. Egy ideig működik köztük a távkapcsolat, még élvezik is, majd egyre frusztráltabbak lesznek. Mindketten igyekeznek abban a városban állást találni, ahol szerelmük él, így próbálnak egymás közelébe kerülni.
A helyzet akkor fokozódik, amikor Barrymore - miután New York összes újságjától eltanácsolták - a nagyon patinás San Franciscói Krónikától kap állásajánlatot. Hihetetlen lehetőséget jelent ez egy kezdő újságíró számára, nem is álmodott róla, hogy őt választják a rengeteg jelentkező közül. Gyorsan felül az első gépre, meglátogatja szerelmét, s elmondja neki, hogy állást kapott a nagy múltú lapnál. Long erre nem azt mondja neki, hogy "rettentően örülök a sikerednek, büszke vagyok rád, hogy annyi jelentkező közül téged választottak, boldog vagyok, hogy örülsz és szakmailag fejlődhetsz", hanem azt, hogy "nem is mondtad, hogy jelentkeztél oda". Barrymore magyarázkodni próbál, de mindannyian tudjuk, hogy semmi értelme: Long bedurcul, leissza magát, megalázza a szerelmét mások előtt, egyszóval bosszút áll, és senki másra nem tud gondolni, csak magára (ilyen a szerelem, mint tudjuk). Végül kibékülnek. El kell dönteniük, mit tegyenek. Longról lehet tudni, hogy nem szereti a munkáját, gyűlöli, amit csinál. Tehát ő lenne a mobilisabb, mert szar munkát tudna találni San Franciscóban is. Barrymore-nak egyetlen esélye van, s az San Franciscóban van. Erről kellene beszélniük. Ehelyett Long előáll egy nagyon aljas, övön aluli ajánlattal: azt mondja, hogy szereti Barrymore-t, vele akar élni, költözzön hozzá a nő. A film azt sugallja, hogy ez egy olyan rendkívüli ajánlat, amit egy nő sem utasíthat vissza, Barrymore sem tehet mást, hirtelen feladja minden álmát, vágyát, s úgy dönt, mindent feláldoz azért az örömért, hogy összeköltözhessen Longgal. Amikor a nővére megkérdezi, mit fog csinálni New Yorkban, azt feleli, hogy pincérnői állást biztos talál ott is. Mindenki boldog, csak én vagyok egyre dühösebb. Eljön a búcsú, a költözés pillanata, az utolsó vacsora San Franciscóban. Ekkor Long magába száll, s úgy dönt, hogy megengedi Barrymore-nak, hogy elfogadja álmai állását, de kapcsolatuknak véget kell vetniük, mert nem bírnak távkapcsolatban élni. Úgyhogy mindenki megy a maga útján tovább. Eltelik pár hónap, mikor újra találkoznak. Kiderül, hogy Long egy közeli városba költözött, ott hagyta New York-i állását, hiszen úgyis utálta, így már nincs semmi akadálya annak, hogy járjanak.
A filmben ábrázolt párkapcsolat nagyon egyenlőtlen. A távolság problémájának megoldása a nőre nehezedik jóval nagyobb súllyal, valahogy mindenki (ő maga is) tőle várja, hogy költözzön el otthonából, hagyja el családját (a nővérééknél lakik) és barátait, miközben a férfinek New Yorkban csak a barátai laknak. Bár a film happy enddel zárul, senki sem lesz vesztes, mégis az idáig vezető út nagyon igazságtalan: a nő először feladja az álmait, úgy dönt, hogy a párkapcsolat érdekében feláldozza magát (ez a nő feladata), ezután (és csakis ez után) a férfi az (és csakis ő), aki úgy dönthet, hogy lemond erről az áldozatról. A férfi az igazi döntéshozó, a nő csak önsorsrontó tud lenni, s ezt akadályozza meg a hős férfi.
Rosszullétemet csak fokozta a dialógusok hihetetlenül alacsony színvonala ("milyen volt?" "nagyon jó"), hogy az egész filmben nem történt szinte semmi, hogy csak arról rinyáltak, milyen rossz oly távol élni egymástól, de igazából beszélgetni sem tudtak egymással semmiről, bár a film alapötlete pont az volt, hogy nagyon egymásnak voltak teremtve (hogy milyen szempontból, az nem derült ki).
Ezt az élményt senkinek sem ajánlom.
